Kék Halál (2. rész)

Elfacebookosodott világunk első napjaitól kezdve léteznek olyan, modern kori szabadkőművesek, akik néha már megdöbbentő összeesküvés-elméleteket gyártanak arról, hogyan használják szupertitkos amerikai szervek az adatainkat hadsereg létrehozásában, hogyan figyel az internet másik oldalán a CIA, és milyen földönkívüli kolóniákkal seftel Zuckerberg.
Félretéve ezeket a valóban kreatív konspirációs elméleteket, sokkal kézzelfoghatóbb, ám fontos változásokat tapasztalhatunk, aminek kezdete valóban a kék robbanásra vezethető vissza.

Az éremnek két oldala van.

És mivel ez a mondás általában igaz, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy semmi nem lesz nélkülözhetetlen, ha nincs szükségünk rá. Próbáljuk egy kicsit megerőltetni a fantáziánkat, mi lenne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy nincs többé Facebook? Minden, ami ezzel az oldallal kapcsolatos egyszer csak végleg és nyom nélkül megszűnne létezni? Random módon felragasztott plakátokról értesülni koncertekről, véletlenül belebotlani egy kiállításba vagy érdekes előadásba, személyesen kiállni az utcára kérdőívet töltetni, tejes dobozon kerestetni elveszett kiskutyánkat, csak a rádióból hallani új zenéket. Ebben a pillanatban ez volt az első öt dolog, ami az üzenőfalamon megjelent, és a Kékség nélkül pótolni kellene valamivel. Méghozzá 2015 rohanó mindennapjaiban.

Használati utasítás – de miért?

Nagyjából ahány felhasználó, annyiféle felhasználás jellemzi az emberek Facebook hozzáállását. Vannak, akik gyakorlatilag válogatás nélkül mindent megosztanak, róluk percre pontosan tudjuk, hogy mit hallgatnak, milyen a kedvük, ruházatuk, merre járnak, mit ebédelnek. A legtöbb posztjuk lájkvadász önreklámnak tűnik, hiszen késztetést éreznek arra, hogy mindent megosszanak a nyilvánossággal. A háttérben nagyjából ugyanaz áll, mint a szelfizésnél, sok esetben nem a magamutogatás a cél, hanem az elismerés utáni vágy. A folyamat pedig egyre nagyobb méretekben generálja magát újra, hiszen minél több ismerőstől látja, hogy reklámozzák magukat, és az önreklám be is vonz egy bizonyos mennyiségű lájkot, annál nagyobb késztetést érez arra, hogy felvegye a fonalat, és sok esetben nem kitűnni, csak felzárkózni szeretne. Ez határozottan jellemző az egyébként is önmagukat kereső tinédzser korosztályra, hiszen a siker fontossága mindig is lényeges meghatározója volt a kamaszkornak. A mostani Y generáció pedig már egy olyan gyors ütemű technológiai fejlődésben nő fel, ahol minden eddiginél impulzívabbak és látványosabbak azok a lelki folyamatok, amiken eddig is mindenki keresztülment. Leegyszerűsítve: Ugyanazt csináljuk, mint az elődeink, csak máshogy. És mivel a Facebookon egy térben vagyunk a celebekkel, tinikkel, felnőttekkel, mindenkire ugyanazok a (nem létező) szabályok vonatkoznak. Ha egy 20 éves aktívan élheti az életét a Facebookon, az 50 éves miért ne tehetné meg ugyanezt?

vagány idősek

Erre ráerősít az is, ahogy a közéleti szereplők használják az oldalt. Példamutatás helyett sok esetben a pszichológiát vetik be marketing eszközként, miszerint egy szinten vannak a hétköznapi emberekkel, és úgy is kezelik a profiljukat, mint bárki más. Hiszen aki emberi, elérhető és közvetlen, az szerethetőbb. Azonban valóban helyénvaló-e egy politikusnak a nyilvános Facebook oldalán közemberként megfogalmazni politikai véleményét? Egyáltalán egy párt és ezzel együtt egy eszme képviselője elvonatkoztathat-e attól, amit képvisel, egy olyan térben, ahol mindenki ott van, és így magánvéleménye teljes egészében magánvélemény maradhat-e?

Like

Véleménynyilvánítás egy gombnyomással, vitafaktor, viszonyítási alap, mértékegység: a like funkció legalább annyira komplex, mint maga a Facebook. Míg eredetileg valaminek a tetszését volt hivatott mutatni, mára születésnapi jókívánságokat köszönünk meg vele, voksként használjuk, de marketing mérőadatként és udvarlási szándékként is funkcionál. Egy lájkot nyomni egy képre kevésbé közvetlen módja a vonzódás kimutatásának, illetve az ember nincs kitéve az elutasításnak, ami önbizalom-hiány esetében mindenképpen fontos szempont. Adni jó, de kapni jobb: mértékegysége a közkedveltségnek, tulajdonképpen összemosódott az elismertséggel és a pozitív megerősítéssel.
Gyakorlatilag a kék tér legfontosabb alappillére, ha megszüntetnék, az egész rendszer értelmét vesztené. Ki rakosgatna fel képet az ebédjéről, ha nem lenne visszaigazolás? A kék határokon belüli egyik legfontosabb dolog, s mint olyan, könnyen lehet vitaforrás is. A „Miért lájkolgatod a volt barátnőd képeit?” kérdés nem egy kitalált városi legenda, hanem egy komplexusokkal küzdő, önbizalom-hiányos segélykiáltás, melynek katalizátora a felfelé mutató hüvelykujj.  És, hogy miért az interneten keressük a támogatást? Mert onnan kapjuk. Pontosabban, épp, hogy onnan nem kapjuk, de amíg a belső megerősítést kívülről várjuk (és manapság a kívülről a Facebookot jelenti), addig faksznit fogunk csapni a felelőtlenül eldobált lájkok körül.

Social networking LIKE

És akkor mi is itt a lényeg?

Az, hogy a Facebook csupán egy újabb ürügy arra, hogy valamiért hibáztathassuk a társadalmat, a médiát, Amerikát, vagy egyszerűen a világot. A legnagyobb érték az, amiből a legkevesebb van, és ez manapság az idő. Reggeltől estig rohanunk, határidőre élünk, mindent akarunk, méghozzá azonnal. A mai fiatalságnak szinte elképzelhetetlen szüleink vagy nagyszüleink példája, akik akár egész életüket ugyanazon a munkahelyen töltötték, segédmunkásként kezdték, majd vezető beosztásból mentek nyugdíjba. Nekünk erre nincs időnk, mi azonnal vezetők akarunk lenni, a türelemmel kivárás egy halványodó, lassan ismeretlen fogalom. Mindent az idővel adnak el, a boltok polcán raklapszámra hevernek a vacsorának álcázott 5 percek, a Körúton papírpohárba töltik a rohanást, a nyelviskolákban gyorsabban megtanulunk angolul, mint a csoporttársaink nevét, a körömlakk pedig már akkor megszárad, amikor még fel sem kentük. Moliére-i fösvénységgel gyűjtjük, halmozzuk az innen-onnan elcsent perceket, amivel végül nem tudunk mit kezdeni. Miért ideges mindenki a dugóban? Mert nem tud rohanni, hanem megkapja azt az időt, amit az 5 perces vacsorával vásárolt. És úgy akarjuk túlélni magunkat, hogy ehhez az időközpontú világhoz igazítjuk a lelkületünket. És itt jön képbe (vagy inkább kékbe) a Facebook. Egy helyen van minden, mindenki, emberek, érzések, hírek, akciók, programok, minden friss, naprakész, és piszkosul gyors. Egy oldal mind felett, és Zuckerbergék tervei szerint pár év múlva teljesen elmosódik majd a határ a Facebook és az internet között. Ez akár még jó is lehetne, segíthetne összeszedegetni a sok 5 percet, ha lett volna időnk (ördögi kör) ehhez hozzászokni. A programhiba viszont az, hogy felfoghatatlanul sok információt, és feldolgozhatatlanul sok impulzust kapunk egyszerre. Ezt meg kéne tanulnunk kezelni, amihez időre lenne szükségünk, amihez türelem kell, és ez pedig ugyebár nincs.

rohanas
Van viszont különbség felhasználó és felhasználó között, mindenkinek mást jelent a Facebook, sokan személyes blogként használják, mások fényképalbumként kezelik, megint másoknak még profilképük sincs. Érdekes, amikor egy kevésbé aktív felhasználó számon kér egy szelfi bajnokot, hogy miért frissíti annyit az oldalát; tulajdonképpen a saját közösségét, saját profilját mindenki úgy használhatná, ahogy akarja. Mégis másként ülünk fel ugyanarra a hintára. Nem csoda, hogy a pszichológia is elkezdett foglalkozni a jelenséggel, hiszen nem csak információ, hanem emóció csere is zajlik, széles sávon keresztül átlagosan 22 Mbps sebességgel.  És hogy ennek hol a vége? Talán nem lesz vége, a fejlődésünk része lehet leszámolni az eddigi kommunikációs formákkal, és szociális életünket egy másik térbe helyezni. Talán ez a vége, pár évig még tart a kék-korszak, aztán lesz valami, ami átveszi a helyét. Talán a kék halál csak egy kezdet, egy bevezető fejezete egy futurisztikus világnak, ahol majd a gondolatokat is lehet hallani, és nem lesz se szelfi, se chat.
Mi lesz, ha egy nap arra ébredünk, hogy nincs többé Facebook?