Kék Halál

Annyiféleképpen lehetne elkezdeni ezt az írást, ahány funkciója van a Facebooknak. Például, hogy a reggeli kávé mellett, vagy a buszon ülve pörgeti az ember az üzenőfalat, amiről olyan nehéz leszokni, mint a dohányzásról. Nem a füst szaga vagy a cigi íze hiányzik, hanem a mozdulat, hogy meggyújtjuk, beszívjuk, kifújjuk, lehamuzunk. Vagy éppen pörgetünk. Többször kaptam magam azon, hogy tulajdonképpen nem is olvasok semmit, csak húzogatom az ujjamat a telefon kijelzőjén, megszokásból. De nem is ez a legvitathatóbb dolog, amiben az Arckönyv megváltoztatta a világunkat.
Brian életében a rómaiak vízvezetéket, csatornázást, utakat, öntözést, gyógyászatot, oktatást és bort adtak a kiszipolyozásért cserébe. De mit adott nekünk a Nagy Kék?

Szelfit.

Tegye fel a kezét, akinek van olyan ismerőse, aki szinte naponta cseréli le profilképét, illetve rak ki magáról itt-ott-amott rögzített szelfiket. Ha nem tetted fel a kezed, lehet, hogy éppen te vagy az az ismerős?
Szelfi és szelfi között is van különbség. Egyre több pszichológiai kutatás foglalkozik az önfényképezés lélektanával, míg magát a selfie szót 2013-ban az Oxford Dictionary az év szavának választotta (ami azért elég komoly, nemde? ). Bár egyes elméletek a szelfizést mentális zavarként kezelik, szerintem nem feltétlenül kell ezt ennyire tragikusan venni. A hátterében nagyon gyakran önbizalomhiány és nem nárcisztikus magamutogatás áll. Csinálok egy képet, kiteszem, ha lájkolják, azt pozitív visszaigazolásnak veszem. Alapesetben. Az önbizalom-hiányos ember ugyanis a világ összes lájkjától sem kapja meg azt a fajta visszaigazolást, amire szüksége lenne. Ezért másnap újra és újra végigjátszatja ezt a folyamatot. És rengeteg önmagában bizonytalan ember van, minél jobban dübörög a Facebook, annál több. Hiszen gondoljunk bele, gyakorlatilag megállíthatatlan mennyiségben és gyorsasággal ömlik felénk az információ, olyan dózisban, amit képtelenség feldolgozni, és amiből lehetetlen kiválogatni azt, ami esetleg építő jellegű. Szponzorált reklámoldalakon kapjuk a legfrissebb híreket a gyönyörűen kifotoshopolt celebekről, kuponajánlatot ráncfelvarrásról, hatásos és eddig titkolt fogyasztó tippeket, és meghívót egy tanfolyamra, ahol megtanulhatjuk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Az egész oldal egy instant élet(félre)vezetési tanácsadás. Mi pedig faljuk, amit elénk raknak, válogatás nélkül, így kapunk önbizalom-gyomorrontást, amire a leghatásosabb szer egy szelfi. Egy öngeneráló Facebook-folyamat, ami nem csak összeköti a virtuális és a tényleges világot, de el is mossa a határokat. Nagyon leegyszerűsítve az interneten keresztül ért hatást a jelen, élő környezetünkbe ültetjük át, majd ismét virtuálisan reagáljuk le. A szép emberek sikeresek, a sikeres embernek pedig sok ismerőse, követője, lájkolója és kommentelője van. A szépség mértékegysége pedig a like, ezzel szeretnénk láthatóvá válni egy láthatatlan világban, láttatlan eszközökkel.

szelfi
Látta.

Könnyebb, gyorsabb, egyszerűbb lett a kommunikáció a Facebook chat alkalmazásával. Mert könnyebb, gyorsabb és egyszerűbb, mint a postán sorban állni, cserébe könnyebben, gyorsabban és egyszerűbben értjük félre egymást. Pontpontpont… Három kis pötty az üzenet végén, és a küldője egyből tudálékos, undok vagy cinikus lett. Három karakter képes befolyásolni egy üzenetváltás vitává fajulását. És ha ez kevés, ott vannak a sokféleképpen mosolygó és még többféleképpen értelmezhetetlen emoticonok. Van nevetős, kacagós, szomorú, sírós, mérges, az érzelmi skála látszólag minden variációjára megfelelő ikon, amely hanglejtésünket, mimikánkat hivatott kifejezni. Azonban a bőség zavarában olyan hangulatjelekkel is szembe találhatjuk magunkat, amelyeket speciális helyzetben használ az ember. A probléma, hogy ezek az alapvetően speciális helyzetek egyre kevésbé ritkák, értsd, egyre több mindent a chaten keresztül beszélünk meg. Nem gyors üzenetváltásokra használjuk, ahol tömören a lényeget gépeljük be, hanem hosszas, és sokszor személyes gondolatokat, érzéseket fogalmazunk meg, és a Facebookkal helyettesítjük a privát környezetet. Nem beszélgetni felejtünk el, hanem az internetes kommunikációs viselkedést keverjük össze az élővel. Egy személyes érzést könnyebb írásban, személytelen módon megosztani, mint hagyományosan. Alternatív megoldást kínál akár egy kapcsolat lezárására is, ma már nem ritka, hogy párok Facebookon keresztül szakítanak. Persze mivel mindennek ára van, az élet, vagy a jellemfejlődésünk a későbbiekben majd benyújtja a számlát, miszerint egyre nehezebben mérjük fel egy döntés helyességét, súlyát vagy következményét.
És hogy milyen gyorsan ér célba egy üzenet? Látjuk, amikor látják. És azt is, ha nem, de a címzett fent van, vagy épp pár perce nincs. Egy rosszabb van annál, mint amikor valaki nem olvassa el azonnal: ha elolvassa. Mert látta, látjuk, hogy látta, és ő is látja, hogy látjuk, hogy látta. Egy olyan beszélgetésnél pedig, amit élőben „illene” lefolytatni, ez az állapotjelzés vagy egy meggondolatlan gyors választ kényszerít ki, amiből jó eséllyel megszületik a vita, vagy egy kisebb gondolkozási idővel megfogalmazott reagálást, amiben magyarázkodhatunk, hogy miért nem az első kategóriát választottuk. A helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy még azt is mutatja a Facebook, amikor a másik fél éppen üzenetet gépel.

látta

Persze senki sem szeret a Facen lelkizni, mégis mindenki ott teszi, olyan ez, mint az a valóságshow, amit nem néz senki, csak az egész ország. Éppenséggel ez is egy valóságshow, a mi 0/24-es realitynk, és látjuk, ha látták. Aztán ott vannak azok a személyes üzenetek, amiket nem a chaten küldünk, hanem valakinek célozva a nyilvánosság elé engedünk, állapotként beállítva. Ez lehet egy szó, mondat, idézet, kép, zene, bármi; nem látjuk, hogy látta, de biztosan tudjuk, hogy célba talált. Így válnak közönségévé egy személyes üzenetnek az összes

Ismeretlen ismerősök.

A kezdet kezdetén az Arckönyv funkciója a könnyebb kapcsolattartás volt. Rákereshettünk azokra, akikkel valamiért megszakadt a kapcsolat, megelőzhettük, hogy a mostani ismerősökkel ez ne forduljon elő, és könnyen elérhettük azt, akinek nem volt meg a telefonszáma. Aztán szépen lassan a program az önkifejezés legújabb módjává vált. Kezdődött ez azzal, hogy az ismerősök száma fontossági mutatóként kezdett funkcionálni, abban az időben, amikor a profilképet még nem nevezték szelfinek. Az elv egyszerű: az a menő, akinek több az ismerőse, és a magyarázat sem túl bonyolult arra, hogy miért. Alapvető emberi viselkedésforma, hogy amikor bekerülünk egy új közösségbe, újra kicsit „kitalálhatjuk magunkat”. Minden ilyen alkalommal kapunk egy tiszta lapot, és rajtunk áll, hogy mit írunk rá. Mivel a Facebook egy szabad felhasználású program, gyakorlatilag „egy térbe” kerülünk a hírességekkel, celebekkel, ismert emberekkel, akik folyton a figyelem központjában vannak. Kívülről nézve a hírnév vonzó lehet, ebbe a csapdába pedig könnyű belesétálni, hiszen egy alternatív módot kapunk arra, hogy ezt, ugyan kisebb körben, de mi magunk is átéljük. És aki erre adja a fejét, általában elkezdi gyűjteni az ismerősöket, a volt óvodai csoporttárstól kezdve a barátja szomszédjáig. Minél több az E-világi ismeretlen ismerős, annál szélesebb körben elér az állapotként kiírt idézet, az új profilkép, és a legfontosabb, hogy annál nagyobb a reagálási ráta. Vagyis nem az a fontos, hogy ki, hanem, hogy mennyien lájkolnak egy adott képet, posztot.

1335010244-noe

Érdekes, hogy hogyan válik egy közösségi hálóként ismert fogalom a legnagyobb elszigetelési faktorrá, és hogy ami ideológiájában összekapcsol embereket, milyen könnyen szét is választhat. Egy társas magány, amiben sokan vagyunk – egyedül. És amiből egy gombnyomással száműzhetünk bárkit. Volt egy ismerősöm, 10 évig voltunk barátok, majd mikor hosszú évek után összekaptunk, ő letörölt minden közös képet, és engem is az ismerősei közül. Így állt be az emberi kapcsolatunkba a cyber téren keresztüli kék halál.

(folyt. köv.)