Neked meg mi bajod?!

Ismét egy edzőtermi szituáció. Adott 3 szereplő: a nagyon szép ámde nagyon fiatal katona fiúcska, illetve a legjobb barátnőm és én – nálánál azért kevésbé szép és kevésbé fiatal példányok.

Néhány hónapja találkoztam vele először. Kedélyesen elcsacsogtunk az egyre súlyosbodó insomniájáról illetve a környéken nem létező cigiboltokról, majd mindenki szépen ment a dolgára. Pár nappal később barátnőm újságolja, hogy egyik nap, mikor nem voltam lent, srác azzal viccelődött – csak úgy felhozván a semmiből a témát -, hogy én vajon mit tolok? Mert szerinte úgy nézek ki, mint egy aktív drogos. Hét elején találkoztunk újra először. Rögtön oda is jött smúzolni, hogy „Hallom te meg voltál nyaralni?!”, mire én kaptam az alkalmon és visszakérdeztem: „Akkor most már nem nézek ki úgy, mint egy herkás?”. Én összesen ennyit mondtam neki, ő viszont az elkövetkező másfél órában többször megtalált az alábbi mondatok valamelyikével: „Most ezt tényleg így magadra vetted?” (nem, csillagom, ha magamra vettem volna már rég a küszöbömön térdelve könyörögnél, hogy jóvá tehesd), „Rosszul esett?” (haver, de komolyan, mutass már valakit aki ezt bóknak veszi), „Jaj, ne vedd magadra!” (te meg ne támadj meg verbálisan).
Ugyanis ez tényleg semmi más, csak verbális agresszió, annak is a sunyibb fajtája. Miért? Azért mert az illető még ahhoz is egy kis fika, hogy felvállaljon egy nyílt konfliktust. Meg azért is, mert egyszerűen szereti szítani a feszkót. Ja meg mert nincs semmiféle önbecsülése, pillanatnyi dicsőséget mások alázásából nyer.

Aztán itt van a másik kedvencem (nem mondom meg, honnan ismerem ilyen jól, mert lehet, holnapra már nem lenne hol laknom…) a „semmi”. Tudjátok, amikor valaki látványosan duzzog – neked persze fogalmad sincs, mi baja – de mikor rákérdezel, hogy mi a gondja, csak foghegyről odaveti ezt a jól ismert választ. Aztán persze még azon is megsértődik, ha nem tudod vagy nem akarod kitalálni, ami az ő kis fejében van.
Jobb is, ha nem mész bele a játszmájába, ez ugyanis az. A passzív-agresszív személyiség játszmázik, manipulál, ezt a stratégiát választja, mert nem tud mást. (Igen, persze, ha már a kedves kis szociopatáinkra se haragudjunk, mert nem is gonoszak, akkor ugyanez kijár a passzív-agresszívoknak is.) Szocializáció kérdése. Fél a negatív érzéseitől, fél a haragjától, fél beleállni egy konfliktusba, fél irányítani. Szeret viszont piszkálódni, pletykálkodni, kritizálni, az áldozat szerepében sajnáltatni magát és hajlamos a függőségekre. Halogat, húzza az időt, keresi a kifogásokat. Irreálisan sértődékeny, javaslatot, tanácsot, kritikát képtelen elfogadni. Folyamatosan felrója környezetének, hogy az csak kihasználja, alábecsüli és nem értékelik őt. És gyakran mond ilyesmiket. 

Az a legnagyobb baj, hogy totál kiszámíthatatlanok a reakciói (igen, van, hogy normálisan reagálnak dolgokra, máskor meg nem), végső soron gyakran még saját maguk számára is, így baromi nehéz stratégiát kialakítani velük szemben.

A leghasznosabb, amit tenni lehet, elkerülni őket, felszínes, egyértelmű keretek között tartani a viszonyt. Már persze, ha ez megoldható. Ennél sokkal rosszabb, ha szoros kapcsolatban vagytok vagy esetleg muszáj nap, mint nap együttműködnötök.
Ha így van, akkor próbálj ne belemenni  a játszmáiba. Említettem, direkt arra játszik, hogy felhúzd magad, de azt inkább hagyd ki. Azzal is csodásan ki lehet zökkenteni valakit a passzív-agresszívkodásból, ha valóban poénnak kezeled, amit ő úgy próbál meg előadni.
Végül pedig megpróbálhatsz asszertív lenni. Ugyan a passzív-agresszív tipikusan hárítja a problémák megbeszélését, de ahogy már mondtam, nála sosem tudni pontosan, hogyan is fog reagálni…

De a leghasznosabb tanács,a mit szem előtt tarthatsz velük kapcsolatban: take it or leave it!

Cheers.