Szimulált valóság
Ha Elon Musk azt állítja, „szinte biztos, hogy szimulált univerzumban élünk”, arra felkapja az ember a fejét. Aztán elkezd olvasni a témában, és rájön, hogy talán nem is ment el az esze a csávónak.
Nem ez volt az egyetlen meglepő kijelentése a napokban megrendezett Code Konferencián a Tesla alapítójának, és nem is ő az első, aki ezzel a teóriával előállt. 2009-ben nálunk járt Paul Davies, neves fizikus, aki akkor megjelent könyve kapcsán pontosan ugyanebben a témában tartott előadást. Davies szerint nem lehet véletlen, hogy az univerzumban működő fizikai törvények pont alkalmasak az élet kifejlődésére.
„Levesek készülnek porból, így lettem én is egy új kor hajnalán…” – énekli a Kispál. A tudomány mai állása szerint az egész világmindenség egyetlen aprócska pontból tágulta ki magát az ősrobbanás során, majd számos esemény szerencsés bekövetkezése vezetett odáig, hogy én most ezeket a sorokat leírhatom egyáltalán. De miért? – teszi fel a kérdést a gondolkodó Homo sapiens.
Fordítsuk meg a dolgot, és gondolkodjunk el azon, vajon kinek állhat szándékában, hogy lemodellezze a valóságot? Egyáltalán valóság ez?
Mi, emberek is képesek vagyunk szimulációkat lefuttatni. Olyan esetekben teszünk ilyet, amikor valamit túl költséges, időigényes vagy fölöslegesen kockázatos lenne kipróbálni a valóságban, mint például egy repülőgép tesztelése vagy egy toronyház ellenálló képességének szimulációja földrengés esetén. Ezekben az esetekben mi az általunk ismert valóságot utánozzuk: a fizika törvényeinek megfelelően hozunk létre virtuális valóságokat, hiszen az a célunk, hogy ne érjen később meglepetés. Ha ebből indulunk ki, és feltételezzük, hogy mi is egy szimuláció részei vagyunk, akkor nagyon is logikusnak hangzik, hogy valaki a saját képére formált minket. És amennyiben ez így van, valószínűleg még rengeteg szimuláció folyik párhuzamosan, tőlünk függetlenül. Ez a multiverzum elmélet, mely egyre szélesebb körben vált ki pozitív fogadtatást a tudományos elit köreiben.
Seth Lloyd, az MIT kutatója arra a következtetésre jutott 2001-ben, hogy egy ilyen méretű szimulációt mi képtelenek lennénk lefuttatni, ahhoz ugyanis több energiára lenne szükség, mint amennyi összesen jelen van az univerzumban, és a műveleteket végző számítógép is nagyobb lenne, mint maga az univerzum. Alkotóink tehát vagy egy sokkal nagyobb univerzumban élnek, vagy sokkal hatékonyabban használják fel az energiát, de egy biztos: előttünk járnak.
Ha elfogadjuk továbbra is a „saját képmás elméletet”, és folytatjuk a válaszok keresését a miértekre, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a mi kis szimulált valóságunk alapvetően sok mindenben azonos az „eredeti” valósággal. Tehát elég, ha magunkból indulunk ki.
Musk nem véletlenül foglalkozhat a témával, ugyanis szimulációk futtatásában azok motiváltak, akiknek kockáztatnivalójuk van. Márpedig ő – a világ egyik leggazdagabb embereként – elég sokat kockáztat. Elképzelhető tehát, hogy mi valójában csak egy pénzügyi lépést elősegítő kockázatelemzés része vagyunk, és ki tudja, talán pont Elon Musk futtatja a szimulációt. De az sem kizárt, hogy valamelyik nagyhatalom próbálja meg ilyen formán meghozni a lehető legjobb politikai döntést. Ez az elmélet kissé paradox, hiszen ebben az esetben a jövőre kíváncsi a program futtatója, tehát mi az ő jövője vagyunk, azaz elviekben nekünk is kéne már rendelkeznünk azzal a technológiával, amivel ő minket szimulál.
Egy ilyen méretű szimuláció esetében sokkal ésszerűbb célnak tűnhet a hosszú távú folyamatok vizsgálata, illetve magának az univerzum működésének megfigyelése. Ebben az esetben valószínű, hogy mi teljességgel jelentéktelenek vagyunk geek isteneink számára, és ez egyből meg is magyarázza, hogy mi miért nem vagyunk birtokában ennek a fejlettségi szintnek: mert nem mi futtatjuk a szimulációt. Itt felmerülhetne a kérdés, hogy akkor ugyan minek van szükség ilyen szintű részletességre, miért nem elég csupán az égitesteket megalkotni? Nos, ha belegondolunk, egyáltalán nem vagyunk elhanyagolható tényezők, ugyanis képesek vagyunk a pusztításra. Akár a bolygót is el tudnánk pusztítani, ha nagyon akarnánk, de nem kell ilyen messzire menni, elég, ha „csak” a környezetünket romboljuk le olyan mértékben, hogy az többé nem lesz alkalmas az élet fennmaradására. Ahogy az élőlények szép sorban tűnnek el a Földről, úgy kezdi meg a bolygó az átalakulást. Megváltozik a légkör összetétele, mely többé nem nyújt védelmet az űrből fenyegető veszélyeknek, így bármikor belénk ütközhetnek meteoritok, idővel talán megkétszereződne a Föld tömege, magához vonzaná a Holdat, a két égitest összeolvadásából keletkező új bolygónak már más lenne a keringési pályája is, és így tovább…
Még hátborzongatóbb gondolat, hogy talán a szimuláció, amiben élünk szintén csak egy másik szimulációban futó szimuláció. Hiszen a fentebb már taglalt okok miatt a modellezett valóságban (legalább egyben) is el kell, hogy jöjjön az idő, amikor egy civilizáció képessé válik erre, létrehozva ezzel egy végtelen „szimulációfraktált”.
Na de a legijesztőbb mégiscsak az, hogy egy szimuláció bármikor leállítható. Ha nem a várt eredményt kapták, vagy csak egész egyszerűen valamiért már szükségtelenné vált, az egészet egy szempillantás alatt megszűntethetik. A világmindenség ismét összezsugorodik egy aprócska semmivé, alaphelyzetbe áll a program, és egy törölt fájl leszünk csupán, még mielőtt annyit kérdezhetnénk: „Miért?”
Sajnos már önmagában az is elég depresszív gondolat, hogy életünk talán egyetlen valódi célja és haszna, hogy valakiknek eszközként szolgálunk egy sikeres döntés meghozásában, és még ha úgy is érezzük néha, hogy boldogok vagyunk, az is csak szimulált boldogság. Persze ha tudnánk, hogy mi az igazság, talán boldogok lennénk, mert talán pont egy olyan felsőbb célt szolgál ez az egész, amivel azonosulni tudunk. A legszomorúbb az, hogy nem tudunk semmit, de tényleg, az égvilágon semmit, amibe kapaszkodhatnánk. Csak két dolog állandó: a gravitáció és a bizonytalanság.