Oldie but goldie – Joy Division

 „Gyenge és nagyravágyó volt megjelenésük, most viszont a Joy Division az indusztriális közérzet szürke alakzatainak pusztulását vázolja elénk. Zenéjében a Joy Division sokkal szigorúbb, mint bármelyik heavy metal együttes. Ami különlegessé teszi őket az az énekes, Ian Curtis. Törékeny, sovány figura, mozgása fürge és finom, hangja meglepően erős, tekintetében alázat és félelem. Ha ez leírva puszta színpadi játéknak hangzik, a valóságban Curtis tiszta emberiessége – egy vesztesé aki egy, csak részben megértett világ foglya – teljesen hiteles… Minden túlzás nélkül: Fontos Együttes. (New Musical Express, 1979. május 26.)  – Joy Division az Oldie but goldie legújabb részében!

Szerző: Molnár Barbara

1976-ot írunk. Most, mikor a levegőn, a szél erején érezni a munkanélküliséget, létbizonytalanságot, reménytelenséget, Manchesterben hosszas szervezkedés, tagcserék és névváltoztatások után megalakul a Joy Division. Az időszakot és zenei ízlésüket meghatározó punk az elején még nagyobb hatással van zenéjükre, de aztán hamar kialakul az a lehangoló, reményvesztett, sötét hangulat, ami az együttes egyediségét adja. Vidám, nem? Hát, ez itt kérem a posztpunk! Sajátos hangzásukat egyébként javarészt az adta, hogy egy raktárból átalakított „stúdióban” próbáltak.

Az együttest rövidke élete során (1976–1980) folyamatosan végigkísérte az a teljesen alaptalan vád, hogy a tagok náci érzelműek lennének. Ennek egyrészt korai névválasztásuk (Warsaw) másrészt későbbi névválasztásuk (a Joy Division nagyjából annyit tesz, örömosztag; a House of Dolls című regényben a náci koncentrációs táborok prostitúció-részlege), harmadrészt egy történet az alapja, mely szerint egyik koncerten az At A Later Date elején Bernard Sumner (az együttes gitárosa és egyben szintise) beleordította a közönségbe, hogy „Mind elfelejtettétek Rudolf Hesst!”. Később ez a verzió lemezre is került. Talán még rá is játszottak a híresztelésekre első kislemezük, az An Ideal For Living borítójával, melyet szintén Bernard tervezett.

JD_borító

Amit a zenekarról még mondanak, hogy koncertjeiknek mindig egyedi atmoszférájuk volt. Namost ez leginkább Ian különleges természetének volt köszönhető: nem poénkodott, nem promotált a számok között. Hellószia, felmentek, lejöttek. Ian mozgása szintén elég sajátos volt, ő a megalkotója az úgy nevezett „halott légy” táncnak. Azt mondják, a közönséget transzba ejtette, s közben maga is transzba esett a színpadon. Aztán még ott volt az is, hogy egy darab fehér reflektort használtak világításként, ami nem csak a sejtelmes hangulatot szolgálta, hanem azt is, hogy Ian végig tudja nyomni a bulikat.

1978-ban ugyanis az első londoni – amúgy is rosszul sikerült – fellépésük után jelentkezett Curtis első epilepsziás rohama. Ezután az orvos nagyjából mindentől eltiltotta, ami az életvitelével járt: a koncertezéstől, az erős fényekől, az alkoholtól, a nőktől, és attól is, hogy sokáig fent maradjon este. Szegénynek ez már valószínűleg csak a cseresznye lehetett a süti tetején a masszív depressziója meg a széthullóban lévő házassága mellett. Talán nem meglepő, hogy első nagylemezük borítójára az az azóta sokak által feldolgozott grafika került, amely egy haldokló csillag intergalaktikus sikolyának képét ábrázolja. Kérdés még valakinek, hogy miért a Joy Divisiont tartják az első gót zenekrnak?
Egyébként az összes borítójuk mestermű és Peter Saville keze munkáját dicséri.

Végül pedig álljon itt pár érdekesség, még mielőtt valaki lehangoltságában felkötné magát a konyhában.

  • Még a korai időszakukban egyik koncertjükön Ian drámai belépőt akart, ezért a mikrofonnal hadonászva berontott a színpadra, miközben azt ordítozta: „Warsaw!”. A nagy sietségben viszont megcsúszott, fejjel a színpad peremére esett, a mikrofon pedig végigrepülve a termen majdnem leütötte a DJ-t.
  • ’79-ben Londonban a The Cure előzenekaraként léptek fel.
  • Ugyanebben az évben a turnéjuk alatt menedzserük kitalálta, hogy fellépteti az együttest a berlini Reichstagban; úgy tervezték, hogy a következő nagylemezük anyagának egy részét is itt rögzítik majd. Végül nem lett semmi a dologból.
  • Egy antwerpeni fellépésük alkalmával nem voltak megelégedve a szervező által biztosított szállás minőségével, ezért nyakukba vették a várost, hogy találjanak valahol egy szabad szobát. Az egyetlen, amit sikerült összehozni, az egy részidős bordélyház volt, amit, míg ott munka folyt hajnali háromig, nem foglalhattak el. Viszont, amit utána kaptak, azok full vörös, pucér csajok képeivel teleaggatott szobák voltak, az ágyak alatt hangszórókkal.
  • Következő nap a kölni koncertjükre egy templom alagsorában került sor, kripták között. Nagyon gót.
  • Utolsó koncertjeik egyikén a közönség arra panaszkodott, hogy az erősítők zavarták a sörpumpa működését.

Az együttesnek Ian 23 évesen bekövetkezett öngyilkossága vetett véget 1980. május 18-án. A zenekar többi tagja köszöni, jól van, New Orderként megtalálod őket.

Két film is készült a bandáról, mindkettő 2007-ben. Az egyik egy dokumentumfilm Jon Savage rendezésében, a másik pedig az énekes-frontember életét feldolgozó dráma Anton Corbijn által, aki maga is az együttes miatt költözött anno a szigetországba, s fotósként több sorozatban is megörökítette Manchester legjobbjait.

Az igazat megvallva, kissé nehezemre esett megírni ezt a cikket, ugyanis a Joy Division története épp olyan nyomasztó, mint a zenéjük hangulata, bár ennek ellenére mégis az egyik kedvenc zenekarom.

Ti mit szóltok hozzájuk?

A kiemelt kép forrása.