Mi vagyunk Budapest

A helyszín a Deák Ferenc téri templom, nem sokkal szürkület előtt. Kicsit hamarabb érkeztem, ezért a legfelső lépcsőfokon álldogálva az embereket nézegetem. Jobbra egy német utcazenész éppen a pihenőjét tartja, szemben spanyol turisták érdeklődnek a piros buszos társaságnál, körülöttem mindenhol várakozók. Fiatalok és idősebbek, tehetősek és szegények, színesek és szürkék. Mindenki vár valakire vagy valamire, mindenkinek megvan a maga kis – rejtett – története. Én pedig éppen azt az embert várom, aki a fényképezőgépe és az internet segítségével megkísérli bemutatni ezeket a történeteket: Szöllősi Mátyást, aki 2013 óta szerkeszti a Budapest Katalógus oldalt.

Régi közhely, ám szomorú igazság is, hogy a nagyvárosban élők egymástól mennyire elidegenedve élnek. Gyakran a saját szomszédainkról sem tudunk szinte semmit, azt pedig már gyerekkorunkban alaposan belénk verték, hogy: „idegenekkel szóba ne állj!” Pedig néha érdemes lenne, már csak azért is, hogy kicsit jobban megértsük a világot, aminek mi is részei vagyunk. A Budapest Katalógus nem többre, de nem is kevesebbre vállalkozott, minthogy az utca átlagemberét egy fotó és néhány kérdés által bemutatva rávilágítson arra: mi vagyunk Budapest, és nem mehetünk el szó nélkül egymás mellett. Szöllősi Mátyás, az oldal gazdája mesélt nekünk.

Az első dolog, ami bennem felmerült, amikor először nézegettem az oldalt, hogy hogyan készülnek ezek a bejegyzések? Járod az utcákat és találomra megszólítod az embereket?

Igen, pontosan így, legalábbis a posztok nagyobb része. Ez egy folyamat. Az ember igyekszik ráhangolódni arra, hogy megérezze, kiket lehet megszólítani, ki az, aki nem siet túlságosan, és nyitott lehet a dologra. Nyilván ez szerencse kérdése is. Számít, hogy hogyan szólítod meg őket, vagy éppen milyen kedve van az illetőnek, mennyire siet. Ha lebeszélem előre egy ismerőssel, akkor ő ugye nagyon rákészül: úgy öltözködik, ahogy nem szokott, belövi a haját, nagyon átgondolja, hogy mit akar mondani – ezért sokszor nem is lesz igazán természetes. Sokkal jobban szeretem az utcai szituációkat. Amikor elkezdtük ezt csinálni, kérdés is volt, hogy vajon mennyire lesznek nyitottak az emberek.

2015-10-27_11.09.40

És mi a tapasztalatod? Hiszen a pesti emberről általában azt tartják, hogy zárkózott.

Ez igaz is, de sokkal jobb az arány, mint amire eleinte számítottam.

Az oldalon sok nehéz sorsú emberrel is lehet találkozni: mondhatjuk azt, hogy a Budapest Katalógus egyfajta szembesítésként is működik az otthon, számítógép előtt ülő ember és az utcai valóság között?

Ezt már sokan kérdezték, ami azért érdekes, mert egyébként nem is sok ilyen poszt van, maximum 15%. De egyébként lehet mondani, hiszen Magyarországon az emberek negyede szegénységben él. Nyilván Budapesten mások az arányok, de végül is szembesítés ez, persze a jó értelemben. Kötelességemnek is érzem, és fontosnak tartom, hogy bemutassak ilyen sorsokat. Az is igaz, hogy az emberek „harapnak” ezekre a posztokra, valahogy az a tapasztalat, hogy az ilyen bejegyzéseknél több a megosztás, a komment, nagyobb a mozgás.

De ez egy jó jel, hogy harapnak, nem?

Igen lehet mondani, csak nem lehet tudni, hogy miért is harapnak rá. Ez nyilván egy kétélű dolog, mert azzal, hogy bemutatok egy nehéz sorsú embert; biztos, hogy sokan fogják kedvelni, sokan megosztják, de sokan csak a lájkok miatt meg talán azért is, mert ilyen formán könnyebb kifejezni az együttérzést, mintsem hogy kimenjen az ember Karácsonykor és levest osszon. Ugyanakkor volt, hogy konkrét segítség is érkezett. Volt egy pár, akik azóta lakáshoz jutottak. Nyilván nem nekem köszönhető, egy nő segített nekik, de a Katalóguson látták mintegy húszezren, megosztották ötvenen, ami azért nyilván fontos volt.

11402801_502352629915782_2457651776106946852_oKrisztián | Egyetemisták Parkja: “Testőrködni szeretnék, mert a táncból nem igazán lehet megélni. A komoly tánchoz partner kell, de sok nő sajnos csak “játssza az agyát”, és nem figyel a bensőre, nekem pedig az a gyengém.” Folytatás

Ezek szerint a posztjaid olykor a való életben is megmozgatják az embereket.

Persze, nem is egyszer. Legalább 4-5 ilyen esetről lehetne beszélni.

Van olyan interjúalanyod, akivel azóta is tartod a kapcsolatot?

Van, persze. Nagyon sok embert fotóztam már le és gyakran találkozok velük az utcán, ha csak köszönés szintjén is. És persze vannak olyanok is, akikkel tartom a kapcsolatot, még ha csak Facebook-on is.

Íróként, költőként, színházcsináló emberként tudsz meríteni ezekből a történetekből? Esetleg egy újabb drámához?

Az elmondott történetekből ki lehet emelni bizonyos elemeket, amiket akár egy drámához is használhatnék. Csak az én nyelvi struktúrámba, a gondolkodásmódomba kell illeszteni, tehát adott esetben egy új történet magva lehet egy hallott sztori. Volt olyan, ami inspirált. Ha nem is egy konkrét történetet használtam föl, de kiindulópontként működött.

Melyik az a Katalógus-történet, ami ha az oldal szóba kerül, legelőször az eszedbe jut?

Éppen itt, szemben a Károly körúton szólítottam meg egy nénit, kis rózsaszín fölsőben ült. Elkezdtünk beszélgetni, és elmesélte, hogy kilenc évvel korábban fejbe lőtték. Bement a golyó az orra alatt, és valahol hátul jött ki. Le is bénult egy időre, megműtötték, nagyon nehezen épült fel. Azóta négy dédunokája született már. És mostanra – bár érződik a mozgásán és a beszédén mindez, de – 90%-ban felépült, józan a gondolkodása, egyedül tud közlekedni. Ez egy nagyon jó példa lehet mindenkinek arra, hogy a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni. Talán közhely, de tényleg így van. Ezekből épül fel az élet. Persze az interjúkat igyekszem mindig úgy készíteni, hogy azért valami plusz kerüljön bele, hogy ezektől a közhelyektől el lehessen rugaszkodni. A színpadon is a legegyszerűbb dolgok a legjobbak, amik a legközelebb vannak hozzánk – csak jól kell tudni megragadni azokat.

Kellemetlen élmény, esetleg atrocitás ért valaha?

Semmi. Olyan élmény ért csak, hogy „jajj, hagyjál békén” vagy „nem érek rá erre”, de hát ez mindennapos élmény, a Katalógus nélkül is megvan. Nyugodtan mondhatom, hogy az emberek sokkal kevesebbet hisznek magukról, mint amennyi bennük van, és a közösség erejében is sokkal kevésbé hisznek, mint kellene. Ez egy rossz reflex, hogy lekicsinylik önmagukat, hogy mi nem vagyunk rá képesek, mi csak veszíthetünk.

11425119_507135489437496_1427485994221810696_oIldi | Déli pályaudvar: “Indológiát tanultam, de persze itthon nehéz elhelyezkedni ilyen végzettséggel. Fordítani persze lehet, most dolgoztam is egy mesén, amit páli nyelvből fordítottam. Ez egyébként a szanszkrit nyelvből ered, egyfajta irodalmi nyelvként használták.” Folytatás

Szoktad követni a különböző budapesti oldalakat, az ilyen-olyan közösségi kezdeményezéseket?

A Kazinczy Élő Könyvtár számomra egy otthonos dolog, a Budapest Bike Maffiával is jóban vagyok, szóval, persze. Amennyire tudok, még részt is veszek ezekben, de nyilván nekem is megvan a saját életem, dolgozom íróként, szerkesztőként. Szóval, ha nem is minden nap, de igen, eljárok ilyen eseményekre, vannak efféle kapcsolataim. Tudatosan fel is kerestem néhányukat – akár most a migránskérdés kapcsán is –, hogy olyan posztok is legyenek, amik ezekkel a kezdeményezésekkel függnek össze.

Sok más hasonló tematikájú Facebook-csoport is létezik (például a Homeless of Budapest vagy a Humans of New York), ezeket követed?

Megmondom őszintén, nem sűrűn. Bár a prágai oldallal tartom a kapcsolatot, azt minőséginek is tartom, már csak a kétnyelvűsége miatt is, és a képek is tetszenek. De alapvetően nem, mert nem akarom, hogy más irányokba elvigyenek. Kétségtelen, hogy a HONY volt az első ilyen jellegű oldal, és nyilván az a legmenőbb is, legrégebbi, a legtöbb poszttal bíró, de a Katalógus egy budapesti kezdeményezés, így tekintek rá.

Budapesten élsz, itt is születtél, mégis: ha nem itt laknál, melyik lenne az a város, ahol el tudnád képzelni az életedet?

Pécsen el tudnám magam képzelni, voltam is az elmúlt években ott sokat. A város fekvése, a környezete, a Mecsek nagyon szép. Jó hely, ott például szívesen élnék. Külföldön? Bizonyára Berlinben: a tematikája, a kulturális beállítottsága és a felépítettsége hasonlít Budapesthez. Vannak is ott ismerőseim. Amúgy meg – bevallom őszintén –, ha már ez a kérdés elhangzott, és ha választhatnék, meglenne a pénzem rá, hogy eldöntsem, hol vegyek egy házat, akkor lehet, hogy nem is városban élnék. Szívesen csinálnám azt, hogy fél évet itt, fél évet pedig valahol máshol, például Erdélyben tölteném az időm. Szeretem a várost, de azért vannak árnyoldalai.

11090973_487721718045540_6204440554730813096_oJános | Keleti pályaudvar: “A szüleim az ’56-os forradalomkor haltak meg, nevelőszülőkhöz kerültem, aztán intézetbe. Nem volt könnyű dolog. Elég régóta hajléktalan vagyok, pedig rengeteget dolgoztam az életemben, de nem kaptam lakást még az előző rendszerben, mindig azoknál éltem, akik foglalkoztattak.” Folytatás

Ha mindenható lennél, akkor mi lenne az a három dolog, amit három csettintéssel megváltoztatnál Budapestben?

A várostervezésnek ezt a szerencsétlen voltát. Azt, hogy a város fekvése, az épületállománya, a közlekedésstruktúrája messzemenőkig nincs kihasználva. A második csettintés… hm, az azért mégiscsak az emberekhez köthető. Jó lenne megszabadulni bizonyos beidegződésektől, melyek sokakban, még a fiatalokban is megvannak. Tíz évvel ezelőtt azt gondoltuk a barátaimmal, hogy mi leszünk az a generáció (mi, akik már a kilencvenes években vagy a kétezres évek elején váltunk felnőttekké), kikben elmúlik ez a sértettség-dolog, a sokszor kicsinyes, sokszor pesszimista hajlam, de végül – úgy tűnik – nem így lett. Ez nyilván egy lassan változó dolog, minthogy egyik generációról a másikra megszűnjön.

Ha egy külföldi ismerősödnek, aki még nem járt nálunk, mindössze egy darab fényképet mutathatnál Budapestről, mi lenne rajta, mi kerülne arra a fotóra?

Biztos, hogy egy klasszikus kép lenne, azok működnek. Házbensők például, készült ilyen album az elmúlt években, azt hiszem. Vagy azt például el tudnám képzelni, hogy a Rákóczi-hídról készíteni egy totált a városról, úgy, hogy a MÜPA legyen a jobb szélén, ahogy különböző színekben villódzik. A háttérben látszódna a Duna, baloldalon a Gellért-hegy és a Szálló. Az egy erős, a város tematikáját, a Pest-Buda „ellentétet” jól kifejező kép lenne. Vagy esetleg az újonnan felavatott Zeneakadémia nagytermének a képe. Azért is mutatnék ilyesmit, mert aztán eljönnek, és úgyis felfedezik a kis helyeket, a kocsmákat, vagy a városnak nem annyira trendi, de baromi jó részeit, azokat a helyeket, amiktől Budapest annyira izgalmas.

És abban az esetben, ha évekre elköltöznél külföldre, és csak egyetlen képet vihetnél magaddal, azon a fotón mi lenne látható?

Tegyük fel, hogy én készítem vagy készítettem el ezt a képet. Ahogy az Erkel színháztól mész kifelé, a Rákóczi úton van szemben egy üvegépület; különböző módon állnak az üveg-részei, és szinte megtöri a teret, ahogy ránézel. Egészen alulról, már majdnem az utca szintjéről fotóztam, állt ott egy kutya, közben mentek az autók, és arról az üvegfelületről visszatükröződött az a ház, ami srégen, a túloldalon van – ezt a képet szeretem.

Fotó Szöllősi MátyásFotó: Szöllősi Mátyás

De van olyan képem is a Kazinczy utcáról, ahol hatalmas tömeg van. Kifejezi azt az életet, ami szerintem a városnak egy nagy előnye-újítása. És akkor itt jön az, amit még kívánok a városnak: hogy megtanulja kezelni mindezt. Merthogy látogatottság, ismertség, elismertség szempontjából nagyon fontos, hogy rengeteg turista jön ide, és ez a mi feladatunk, az emberek feladata, hogy megtanulják kezelni. És hogy ne történjen meg ezzel a várossal az, ami Prágával megtörtént. Prága belvárosa gyakorlatilag élhetetlenné vált. Velencében gyakorlatilag már szintén nem lakik senki, de naponta hatvanezer turista megy át rajta. Remélem, hogy Budapest nem válik ilyenné, és azt kívánom a városnak, hogy a nagy érdeklődést képes legyen előnyére fordítani.