Pokoli tökéletesség – egy perfekcionista vallomása
Mindannyian arra törekszünk, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet, igyekszünk jól teljesíteni az iskolában, felkészülni a vizsgákra, hibátlan munkát kiadni a kezünkből, patika rendet tartani az otthonunkban, legnagyobb támasznak lenni a kapcsolatunkban és a barátaink számára. De mi történik, amikor átlépjük azt a vékony vonalat, ami elválasztja a vállalható terheket a képtelenségig való megfeleléstől?
Én összeroppantam.
Vihar előtti csend
Nehéz visszaemlékezni, mikor kezdett megcsúszni a realitás érzékem. Hosszú folyamat eredménye ez, egy halvány emlékfoszlány még rémlik kisiskolás koromból, amikor a nagyapámnál töltöttem a nyári szüneteket. Egy üdülőfaluban, egész nap a tűző napon, mert „túl fehér” voltam. Családi házi feladatként naplót kellett írnom, és hangosan felolvasnom minden délután, megenni mindent, amit elém raktak, kártyázni, sakkozni, vagy horgászni a nagypapával. Igen, az átlagos vakációkat teletűzdelték kötelező feladatokkal, amik mögött mindig érezhető volt, hogy nem voltam „túl elégséges unoka”.
Aztán persze az iskolában csak úgy, mint mindenki más, igyekeztem jó tanuló lenni, hol nagyobb, de általában kisebb sikerekkel. Valójában mindig is közepes átlagom volt, de a tanárok minden áldott fogadóóra alkalmával traktálták anyámat, hogy úgy látják, többet tudnék, mint amennyit mutatok. Én pedig egyedül maradtam a többet tudásommal, és hiába igyekeztem javítani, egy jegy nem volt elegendő a „miért csak négyes, miért nem ötös” kérdés megválaszolására.
Megpróbáltam mindent, hogy helytálljak, de az egyetemen végképp elhasaltam ebben az eredményorientált világban. Nem elég, hogy a rossz jegyeim miatt megszakítottam a tanulmányaimat, de onnantól beindult valami öngerjesztő folyamat, és éveken keresztül kapálóztam, hogy próbáljak mások könnyed sikereihez felzárkózni, és ezáltal teljes értékű, „elég” embernek számítani.
Nyilván eredménytelenül, már megint.
Túlkompenzált elégségek
Negatív karrierem a mélypontjára süllyedt, mikor azzal az indokkal rúgtak ki a munkahelyemről, hogy nem voltam „elég kedves”. Akkoriban vendéglátóztam, és a kedvességemen és empátiámon kívül semmim nem volt, tudás és tapasztalat nélkül ugrottam bele ebbe a szakmába. Nem sokan álltak mellettem, vagy hittek bennem, vagy ha igen, nem éreztem túlzott támogatást. De meg akartam mutatni mindenkinek, hogy igenis képes vagyok rá, és rövid idő alatt elég szép teljesítményt értem el, egy év alatt üzletvezetőnek is felkértek. Már-már kezdtem felemelni a fejem, amikor valakinek ismét nem feleltem meg, és ez mélyebbre vágta a lelki világomat, mint addig bármi.
Eközben persze a szerelmi életem is csődtömeg volt, hiszen kaotikus és rendezetlen kapcsolatok tömkelegével, kiegyensúlyozatlan fiúk hadával, és a semmiben való folytonos csalódások sorozatával állandósult a dráma, amibe minden alkalommal kicsit belehaltam. Egy dolgot akartam mindennél jobban, „elég jó” lenni. Kitalálhatjátok, sikerült-e.
Stop. Elég.
Nagyjából ezen a ponton kerültem pszichológushoz. Másfél év kőkemény munkájával feltérképeztük azokat a lelki sérüléseket, amik kontrollálták és szép lassan felőrölték az életemet, kisimítottuk a családi elakadásokat, feldolgoztunk egy pár traumát. Nem fogok hazudni, a terápia nem minden perce megkönnyebbülés, aki erre adja a fejét, készüljön fel egy érzelmi hullámvasútra. Azonban segített lenyomni magamban a stop gombot, és megállítani azt az lavinát, ami évek óta üldözött. Nem tartom a lélektant varázslatnak, jóllehet, a segítség kívülről, a változás azonban belülről érkezik. A perfekcionista életvezetést feladni pedig roppant nehéz feladat. Tudjátok, többről van itt szó, mint egy egészséges maximalizmusról.
Pokoli tökéletesség
A leglényegesebb különbség a perfekciómániás és a sima törekvő között a betegesség. Aki perfekcionista, mindig, minden lélegzetvételével és mozdulatával az utolérhetetlen tökéletességet akarja elérni. Neki nem elég a kilencvenkilenc százalék, önmagával kapcsolatban a minimumnak a százat tartja. Ezzel egy álláshirdetésre küldött motivációs levélben még nagyot is lehetne szakítani, azonban a probléma, hogy az a bizonyos egy százalék soha nincs meg. A perfekcionista ugyanis képtelen önmagát vagy bármit, amihez köze van reálisan értékelni, és teljes mértékig hiányzik belőle a képesség, hogy az addig elért szintet elismerje. Az elégedetlenkedés állandó jelenség, és higgyétek el, ez hosszú távon végtelenül frusztráló. Így aztán, a perfekcionista folyamatosan szorong, aggódik, megfeszül, és soha, egy másodpercre sem lazít. Amikor pedig a környezete mégis elismeri, nem önti el a büszkeség, hanem elkezd magyarázkodni. Bocsánatot kér, és rosszul érzi magát azért a nüansznyi apró hiányért, amit senki nem vett észre vagy ami sok esetben nem is létezik. Egy perfekcionista sosem lehet elég szép, csinos, okos, sikeres vagy tehetséges. De a nap minden percében irreális módon hasonlítja össze magát mindenkivel. És ez nem az az idegesítő álszerénykedés, vagy a hízelgés kierőszakolása, leginkább, mert a perfekcionistát kifejezetten nyomasztja, amikor mások bizonygatják az értékeit. Ugyanis ezzel is arra hívják fel a figyelmét, hogy nem elég, hogy „nem elég”, de még rosszul is gondolkozik. Ez az igazi 22-es csapdája. Kérdés, hogy mit lehet tenni velük, velünk?
A káosz felszabadító ereje
Hirtelen felindulásból azt mondanám semmit, legalábbis gyors és hatékony megoldás sajnos nem létezik. Én magam is azt gondoltam, ha pontosan ismerem a problémámat, akkor a megoldás is sokkal könnyebb lesz. Jelenleg ott tartok, hogy meg tudom nevezni azt, ami megkeseríti az életemet, felismerem, amikor belesétálok önmagam csapdájába, de kilépni belőle még nem megy. Dolgozom rajta, hogy egyszer ledobjam ezt a tökéletesen tökéletlen köpenyt, de addig még hosszú az út.
Van azonban egy „házi módszerem”, ami nekem ideig-óráig segíteni szokott. Egész egyszerűen néha hagyom, hogy eluralkodjon körülöttem a káosz. Ilyenkor kiveszek egy napot a világból, és csak úgy beleengedem magam a semmibe. Nem tervezni, nem akarni, nem csinálni, csak eltűnni – önmagam elől. Ha kell, hatalmasat tombolni egy koncerten, vagy csak tengeni-lengeni a város egyik nyugis pontján, és eljátszani egyetlen napig, hogy az égvilágon semmi dolgom nincs.
Tudjátok, mintha ott, abban a pillanatban, az egész földkerekségen én lennék az egyetlen, aki éppen és tökéletesen elég jó.