Merre tovább, Rukkola?

Évről évre kevesebb embernek kell magyarázni, hogy mit is jelent a rukkolás, happolás, stoppolás, és a modern könyves szleng többi kifejezése. Az elmúlt bő három évben a Rukkola, az ország első közösségi könyvcserélő oldala, és annak lelkes, önszerveződő közössége a sokszorosára nőtt. A népszerűsége egyértelműen töretlen – volt, a legutóbbi időkig. Aztán jött a pénz.

Az oldal sikere és (el)ismertsége miatt persze sajnos várható volt, hogy előbb-utóbb eljön az a bizonyos nagyobb hal és a nagyobb lóvé. Néhány hónapja ez be is következett: az alapítók eladták oldalt az egyik hazai könyvkiadónak. Októberben írta meg néhány netes portál, hogy a szerzői kiadással foglalkozó Publio kiadó megvette a 33.000 felhasználóval rendelkező, idén három éves Rukkolát. Egy ilyen hírt olvasva az emberben természetszerűen támadnak azok a gondolatok, hogy ezután majd minden megváltozik, jönnek a nyomulós reklámok, a haszonelvű promójátékok, és úgy alapvetően eltűnik az oldal eredeti, alulról szerveződő, közösségi jellege.

Talán nem is alaptalan ez a félelem: nagyjából ezekkel a cikkekkel egy időben (az adásvétel pontos ideje nem ismert), meg is jelentek az oldal történetének első fizetős szolgáltatásai, amelyek a prémium tagoknak komoly előnyöket biztosítanak az egyszerű felhasználókkal szemben. Ettől kezdve a fizetős „happitányoknak” sokkal egyszerűbb extra pontokhoz, ezáltal könyvekhez jutniuk. Márpedig sokak szerint ezzel éppen az oldal alapvető szellemiségét sértik meg: azt, hogy minden felhasználó egyenlő. Korábban például az oldal üzemeltetői kiemelt hangsúlyt fektettek a budapestiek és a vidékiek közötti esélyegyenlőségre – arra, hogy senki ne maradjon ki az oldal működéséből, csak azért, mert mondjuk éppen egy nehezebben elérhető faluban lakik, ahova mindenképpen postázni kell.

Ingyenes?

Ha úgy érzed, kínai…

Rukkolás: a feleslegessé vált könyveidet feltöltöd a rendszerbe. Ha szerencsés vagy, akkor van rá kereslet, és valaki el is viszi. Az átadott könyvekért pontot kapsz, amiért újabb könyveket szerezhetsz be, azaz happolhatsz.
Happolás: ha elegendő pontod van, és a kívánt könyv elérhető a rendszerben, happolhatod – azaz klikkelsz, és már a tied is. Nincs más hátra, mint emailben megegyezni a könyv feltöltőjével az átvétel módjáról. Ha postázásra kerül sor, azt minden esetben a rukkoló fizeti!
Stoppolás: egyszerű licit, aki több pontot szán egy rukkolt könyvre, az viheti!
Happont: olyan helyek (üzletek, kávézók, könyvtárak stb.), ahol nyitvatartási időben leadhatod/felveheted a rukkolt/happolt könyveket. Egyszerűbb, mint időpontot egyeztetni személyes átadásra, és ráadásul a postával ellentétben ingyenes.

A tulajdonosváltást követően az oldalt működtető gárdában is történtek változások, amit elsőre a kommunikációban lehetett érzékelni. A nyár végétől egy ideig (gondolom, ez az átállás időszaka lehetett) folyamatosak voltak a korábban nem jellemző “csendek”, az egy-két hetes poszt-stopok. A korábbról jól ismert stílusú Facebook-bejegyzések eltűntek, más lett a hangvétel (aki a kezdetektől fogva jelen van az oldalon – mint mellesleg én is –, látta a különbséget): érezhető, hogy már mások írják őket. Ez persze önmagában nem gond, nyilván ízlés kérdése. Viszont a saját falamon megjelentek a fizetett Rukkola hirdetések is, ilyeneket addig nem láttam. Jellemző amúgy, hogy az eladás tényéről csak azután értesültem (az Indexről), hogy a fentiek szemet szúrtak.

Nem minden ingyen?

Amit az alapítókról tudni lehet, az az, hogy az oldalt fejlesztő Kovács Adrián továbbra is a fedélzeten maradt, mint a Publio alkalmazottja. Ebben nincs semmi meglepő, ő már több korábbi interjúban is jelezte, hogy számára a Rukkola elsősorban üzleti lehetőséget jelent. A Rukkola másik ismertebb arca és alapítója, Kun Gabi hosszabb távollét után most újra visszatért a csapatba. Ő egyébként 2012-ben, egy nappal az oldal indulása után ezt mondta nekünk:

„Ha egy befektető jönne és meg szeretné vásárolni az oldalt, akkor elgondolkodnánk azon, hogy ezek szerint valamit nagyon jól csináltunk. Egészen mássá nem engednénk formálni, mert a Rukkola a mi gyerekünk, céljait és fő csapásirányát megváltoztatni nem lehet, de enélkül is bizonyítva látjuk már most azt a szilárd hitünket, hogy megéri olyan projektekbe fektetni az energiánkat, amiket pusztán örömből csinálunk.”

Ez a hit és öröm volt az, ami olyan sok önkéntest is bevonzott az oldal üzemeltetésébe: ők ügyelnek a központi happonton, megválaszolnak számos gyik-levelet, ellenőrzik a felhasználók által feltöltött borítóképeket stb. A legtöbbjük azokból a Facebook-csoportokból került ki, amelyeket a felhasználók alakítottak ki saját maguknak, megtámogatva ezzel az oldal működését. Minden ilyen oldalnak megvan ugyanis egy-egy pluszfunkciója, amik közül nem egyet a rukkolások idővel hivatalossá is tettek, belefejlesztettek a honlapba. Elmondható tehát, hogy az aktív felhasználók és az önkéntes szerkesztők nem csak használták az oldalt, hanem ténylegesen formálták, tökéletesítették is azt. Tudomásom szerint pénzt nem kaptak érte, sem akkor, sem az oldal értékesítésekor – bár nem is hiszem, hogy vártak volna.

Ellenben (a Facebook-on olvasgatva is látom, hogy) már most sokan panaszkodnak a változások miatt, többek között arra, hogy az önkéntesek alaposságával ellentétben a kiadó munkatársai igénytelenül végzik a munkájukat, például a feltöltött borítók engedélyezését. Tudni kell, hogy a felhasználók által a könyvek adatlapjához feltöltött borítóképekért pluszpontokat lehet kapni. A fizetős prémium tagok többször annyi (50 db) borítófeltöltési lehetőséggel rendelkeznek, mint a többiek, ezzel nem kevés ponthoz jutva. Elvileg ennek némileg gátat szabhatna az, ha a szerkesztők csak a valóban jó minőségű, nagy felbontású borítókat engedélyeznék, de többek szerint nem ez történik.

A legtöbbeknek azonban sokkal inkább az a fájó, hogy egy ideje pénzért is lehet pontokat venni. Ez azt jelenti, hogy valaki hiába tartogatja a rukkolásokból összekuporgatott pontjait, ha másvalaki fizet, az viheti az áhított könyvet. Magyarán: ha te felteszel egy könyvet, valaki pénzért szerezheti azt meg – de az oldalnak fizet. Akiknek pedig csak pontjuk van, azok hoppon maradnak. A reakciók magukért beszélnek:

Más felhasználók szerint viszont az oldal fenntartásához mindenképpen szükséges volt, hogy némi pénz kerüljön a rendszerbe, hiszen valamiből a szervert is fenn kell tartani, a fejlesztéseket is ki kell fizetni. Arra mondjuk ők már nem térnek ki, hogy az oldalon látható hirdetésekből csak-csak összejött némi bevétel, és hogy soha nem lehetett olyan felhívással sem találkozni, ami a fenntartást támogató (transzparens) közösségi adakozásra buzdított volna. Valószínűleg működött is volna, mert az ehhez szükséges bizalom élt. Ma ellenben ez a viszony már ott tart, hogy van olyan korábbi, a változásokkal elégedetlen önkéntes szerkesztő, akit konkrétan perrel fenyeget a Publio, csak mert létrehozott egy új Facebook-csoportot, amiben szintén könyveket lehet majd cserélgetni, egy régebbi csoportban pedig leírta a negatív véleményét az oldal jelenlegi tulajdonosairól…

Akárhogy is, a Rukkola erejét és varázsát mindig is az adta, hogy az üzemeltetők és a közösség együtt éltek, közösek voltak a céljaik. Ez adta azt a hihetetlen energiát, amivel három éven át töretlenül népszerű tudott lenni. Ez az alaphelyzet viszont most, hogy az oldal egy piaci alapon működő kiadóhoz került (és ebből a szempontból mindegy, hogy melyikhez), alapjaiban változott meg. Korábban ugyanis éppen az volt a Rukkola legfőbb vonzereje, hogy nem volt benne közvetlenül pénz, így valóban csak a könyvekről és a könyveket szerető közösség élményéről szólt. Hogy a jövőben mi lesz az oldallal, az szerintem nagyban függ attól, hogy a kiadó és a felhasználók újra egymásra találnak-e vagy sem. De talán még inkább függ egy másik tényezőtől, attól, hogy mit mutatnak majd a számok. Mert két út van: vagy megéri a Publiónak – vagyis nyereséges lesz a Rukkola –, és akkor marad, sőt erősödik ez az új irány. A másik út, hogy üzletileg veszteséges lesz. Ez esetben kénytelenek lesznek szabadulni tőle, de akkor már nem biztos, hogy lesz, aki megvegye, az oldal pedig lassan elsorvad, mint a Wiw. És ez az, amit biztosan nem szeretnék. Mindenképpen szomorú vagyok.

Képek forrása: Facebook, Rukkola