Bolházni piaci legyek nélkül

Mindenki tele van olyan holmikkal, amiket már nem használ: kinőtt ruha, félrement ajándék, megunt akármi. Kidobni kár, a vaterázás pedig még mindig macerás: levelezgetni, szervezni, találkozni stb. És különben is, hogyan eresszük szabadon a lelkünk mélyén meglapuló piaci árust? Íme, néhány lehetőség!

Egy csoportosan elkövetett blognál kissé tahóságnak tűnhet, ha az ember saját magát idézi, főleg ha a forrás egy alig néhány héttel korábbi írás. Én most mégis átlépem ezt a határt, vállalva, hogy a többiek simán körberöhögnek majd a Spitzben a soron következő találkozónkon. Szóval, az van, hogy pár hete egy, a pecsás bolhapiacról szóló posztban így fogalmaztam meg, hogy vásárlóként miért is szeretünk bolházni:

„Mert szeretünk turkálni. Mert szeretünk kincset találni. Mert szeretünk elborzadni. Mert szeretünk olyan dolgokat újrafelfedezni, amiket gyerekkorunk óta nem láttunk, nem vettünk a kezünkbe. Mert szeretjük azt a hangulatot, amit a bolhán kívül max. jó magyar focimeccseken élhetünk meg. Mert szeretünk alkudni.”

Van azonban a dolognak egy másik oldala is, lássuk be ugyanis, hogy mindannyiunkban ott lapul egy piaci árus is: mindenki szeretne megszabadulni ettől-attól, és persze némi fizetéskiegészítéshez jutni.

Hébe-hóba mindenki kufár

Több olyan ismerősöm is van, aki akár csak egy-két alkalommal, de bérelt már valamilyen piaci árusítóhelyet: gyerekként a szüleivel, vagy éppen fordítva. De ki az, aki életében egyszer sem állt a kisasztal mögött valamelyik iskolai Luca-napi, vagy másmilyen vásáron? Emlékszem például, hogy elsős-másodikos koromban a bátyámmal árultunk – talán képregényeket – a suliban, volt is némi bevételünk, egészen addig, amíg én gyorsan el nem költöttem valami idétlen, színes kis gumilabdára. Tesóm pipa volt, én meg valószínűleg hamar el is vesztettem azt a kis vackot. De hát ugye, ha egy kisgyerek kezébe saját pénz kerül, az sokáig nem marad meg nála…

A nagyobb betűs életben azonban árusnak lenni, legalábbis hosszú távon már nem annyira vonzó elfoglaltság. Korán kelés, cipekedés, kipakolás, télen hideg, nyáron meleg, sok idióta, kevés vevő. Nagyon melós, kimerítő és időigényes elfoglaltság. Valamiféle kényszer vagy olyan belső késztetés kell hozzá, ami az átlagemberben nincs meg. Ugyanakkor mindenki tele van olyan holmikkal, amiket már nem használ: kinőtt ruha, félrement ajándék, megunt akármi. Kidobni kár, a vaterázás pedig macerás: levelezgetni, szervezni, találkozni stb. Kinek van ideje erre?

Az önkiszolgáló bolhapiacoktól a garázsvásárokig

Az egyik, és szerintem a legjobb megoldás az úgynevezett önkiszolgáló bolhapiac. Na, persze nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy belibbensz az Ecserire egy kis kosárral a karodon, válogatsz innen-onnan, mint Piroska a mezőn, és majd a végén, kifelé fizetsz a farkasképű kasszásnál. Vagyis, hát tulajdonképpen majdnem pont így. Csak nem az Ecserin, a szabad levegőn vagy, hanem bent, egy boltban. Merthogy az önkiszolgáló bolhapiacok valójában üzletek, ahol a tulajdonos a polcokat meghatározott időre bérbe adja az áru tulajdonosának. Az árusnak csak be kell hoznia a holmit, feltenni a polcra, az üzlet eladói pedig értékesítik. Aztán, ha letelik a bérleti idő, és akár csakis akkor, be kell menni, és felvenni a hasznot. A külföldön már régóta elterjedt modell néhány éve van jelen Magyarországon.

Én első alkalommal pár évvel ezelőtt találkoztam ilyen üzlettel, a Bolhapalotával, akkor még az Anker közben. Ők például elsősorban a külföldiekre hajtanak, önmeghatározásuk szerint a bolt „vintage and retro shop.” Ebbe persze nagyon sok minden belefér, a régi kávéfőzőktől az ékszereken keresztül a régi kommunista relikviákig. Ami azt illeti, éppen egy évvel ezelőtt fel is jelentették a ma már a Ferenciek terénél található üzletet, amiért (új gyártású, vagyis nem „történelmi”) náci relikviákat árultak. Ráadásul éppen a Szombat című zsidó újság munkatársai kukkantottak be gyanútlanul. Pech!

Aztán később úgy alakult, hogy egy másik üzletben, a Garmadában végül „árus” is lettem egy időre. Ez a Hun utcai bolt egészen más jellegű, mint a Bolhapalota: többségében hétköznapi haszálati cuccokat lehet itt találni. Én elég sok (egyébként filléres) apróságot, könyvet, dvd filmet találtam itt, amik számomra igazi kincsek a mai napig, de ami fontosabb: az itthoni szekrényem fellélegzett! Tudni kell rólam ugyanis, hogy nótorius gyűjtögető vagyok (de nem úgy, mint Repülős Gizi!), alig dobok ki valamit, dobozok között élek. Amikor viszont elkezdtem polcozni, lelkileg és fizikailag is elkezdtem elszakadni egy csomó régiségtől. Lett belőle némi pénzem is, igaz, de elsősorban azért volt jó érzés, mert így valakik ugyanúgy örültek az én kacatjaimnak, mint ahogy én a másokénak. Okos dolog ez, na! És egyre több ilyen üzlet van (nem csak Budapesten), érdemes tehát nézelődni, mert tényleg nincsen két egyforma bolt.

A dolog egyébként kicsit hasonlít az amerikai eredetű garázsvásárokra, amikor – például költözés miatt – kipakolod a ház elé, vagy a nyitott garázsba azokat a holmijaidat, amikre már nincsen szükséged, de kidobni sajnálnád, így hát inkább olcsón kiaárusítod a környékbeliek vagy az éppen arra elhaladók körében. Manapság már ez is eléggé ismert műfaj itthon (katt ide, ha érdekel). Az utóbbi egy-két évben a mi utcánkban már két alkalommal is láttam, az egyik éppen a kiköltöző szembeszomszédunknál volt, konkrétan az ablakomból lestem a forgalmat.

Sokan viszont „hivatásszerűen” keresik is az ilyen alkalmakat, hogy olcsón összevásároljanak mindenféle holmit, amit aztán valamivel drágábban elvateráznak, elpiacoznak – vagy éppen beviszik egy-egy önkiszolgáló bolhapiacra. De hát ilyen a világ, a piaci legyek úgy tűnik, hogy mégiscsak mindenhol ott vannak, még ott is, ahol bolha sincs. Sebaj, polcra fel, ürítsük a dobozokat, és engedjük szabadon a belső kis kufárt!