Boldogság ütemezve

Ismeri mindenki ezeket a kihívásos játékokat, Facebookon mindennap találkozni velük. 

Posztold ki egy gyermekkori képedet, vagy a kedvenc versedet, állítsd át a profilodat egy mesefigurára, esetleg önts magadra egy vödör jeget, vagy igyál meg egy korsó sört… És a (sört) sort lehetne folytatni, hiszen mindegy mit csinálsz, mindössze egy fontos szabálynak kell eleget tenni: megjelölni, vagyis kihívni másokat.
Ez még egész vicces is lehetne, de már annyiféle ilyen challenge kering a Nagy Kéken, hogy az ember lánya lassan lájkolni sem mer semmit, fél, hogy mibe keveredik.

Akad azonban mégis egy „kihívás”, ami számomra felülemelkedik ezeken az önreklámozó badarságokon. Legalábbis, felülemelkedik, ha jól csinálod.
100 happy days, vagyis 100 boldog nap. Fel lehet ezt fogni egy önreflexív terápiának is, melynek leegyszerűsítve az a célja, hogy 100 napig boldog legyél. De ne fussunk ennyire előre.

Talán a legnehezebb időszakot választottam arra, hogy belekezdjek, talán pont ez segít majd gyógyulni. Újrakezdeni valamit, kilépni egy addig megszokott és szeretett élethelyzetből mindig nagyon nehéz, és nagyon fájdalmas. Dacára annak, mennyi Coelhót és Oraveczet olvasgat az ember, újrafogalmazni a saját belső céljaidat, sajnos nem egy pillanat műve. Motivációt találni, mikor úgy érzed kihúzták a lábad alól a talajt, mondjuk ki őszintén, tényleg pokoli nehéz. Ilyenkor az ember lánya mindenbe belekezd, mindent megpróbál, mindent eltervez, csak aztán általában a tervek, kezdetek és próbálkozások 99 százalékából nem lesz semmi. De a happy days 100.

100 nap.
Az egyrészt elég hosszú idő, több, mint három hónap. Az az év negyede, ha úgy tetszik, egy évszak, ennyi áll rendelkezésedre, amikor jól kell érezned magad. És ennyi idő bőven elég arra, hogy az ember tudatosítsa magában a „jól érzem magam”-folyamatot, a végére pedig egész egyszerűen hozzászokjon, hogy boldog. Másrészt, mivel a száz egy szép, kerek szám, az egész fényképezős-posztolós dolognak megadja azt a keretet, amitől ebből a látszólag badarságból egy folyamat lesz, aminek van egy lezárt vége. Olyan komplex az egész, aminek jó érzés a része lenni, főleg ha épp önmagad darabkáit keresed.

Találj minden nap egy pillanatot, amiben jól érzed magad.
Ez is olyan fennkölt, misztikusnak hangzó dolog elsőre, de nem kell ám nagyon túldimenzionálni. Bármi lehet, egy könyv, amit már rég elolvasnál, egy film, amit már ezerszer láttál, egy zene, egy séta, egy pohár bor. És néha mégsem olyan egyszerű, hiszen ennyi idő alatt lesznek majd olyan napok, amikor felkelni is kihívás, rossz kedved van, semmi sem jó, és egy percnyi boldogság sincs az adott napban. Nagyjából ez az egész „terápia” lényege. Hogy tanuld meg megkeresni, észrevenni és kiszűrni azt az akár egyetlen apró, pár perces momentumot, amikor a körülményekhez képest egész jól érzed magad. Bármitől. Ne gondolj feltétlenül nagy dolgokra, nem is kell megugrani az előző napi teljesítményt, sem versenyezni másokkal. Itt nem kell senkit kihívnod vagy legyőznöd, Téged sem invitál senki, ezt magadért csináld, magadnak csináld, és Te adj neki keretet.

Mert ez egy folyamat, ez a másik nagy titka.
Ezért kell ezt néha erőltetni, amire joggal kérdezhetnéd, hogy milyen jókedv az, amit magadra KELL erőltetni? Valójában semmilyen, igazad van, de itt nem az adott perc a lényeg, nem is egy nap, hanem, hogy az egész végére érve rögzül majd benned, hogy nyitott legyél azokra a legendás „élet apró örömeire”.

És pont ezért kell mindet dokumentálni, amivel azt hiszem el is érkeztünk a téma talán legmegosztóbb részéhez.
„Ha magamnak csinálom, miért kell ezt kiposztolni, ne mondd már, hogy ez nem felvágás”. Pedig ha jól csinálod, nem az. A dokumentálás arra szolgál csupán, hogy ez ne csak egy legyen a szokásos elkezdett és be nem fejezett tervekből, mint például, hogy holnaptól minden nap futni fogok, meg hogy hétfőtől nem dohányzom. Van egy napi feladatod, amit ébredés és lefekvés között bármikor elvégezhetsz, egy perc az egész, de meg kell csinálnod. Ez a rendszer, ez a szabály.
Másfelől pedig, hidd el, jó lesz majd menet közben végignézni a „teljesítményedet”. Erőt ad, hogy akkor is csináld, ha rossz napod van, és motiválni fog, ha látod, hogy az egész folyamatnak van egy íve. Hogy tartasz vele valahova, mert az emlékeket nem felejted el, és milyen jó lesz a hatvanadik napon szembesülni azzal, hogy ahhoz képest,  amilyen nyomorúságosan érezted magad az elején, azért most már nem is olyan rossz. Ez a Te történeted, ebben csak Te vagy, és hidd el, megérdemled, hogy ennek nyoma maradjon.
Posztolni pedig azért kell, mert ez egy idő után olyan lesz, mintha elvárás lenne, hisz mások is látják, és meg fogják jegyezni, ha kimarad egy nap. És lehet ezt okosan is, semmiképp nem arra biztatlak, hogy spammeld szét a Facebookot, igazad van, senkinek semmi köze hozzá. De mondjuk, ott van az Instagram, ami pont arra lett kitalálva, hogy az ember képeket osszon meg.