Foglaltházak I.: Készülj fel az új életedre!

Amikor belépsz egy éveken, évtizedeken át üresen álló épület ajtaján, és körbenézel a szanaszét heverő emlék-roncsokon, a nyitva hagyott ajtókon, feltépett tapétán, akkor elönt az a gyomorból lefelé induló bizsergés, amit akkor érzel, amikor valami nagyon izgalmas dolog előtt állsz; egy új, eddig ismeretlen valami előtt. Azonnal beljebb akarsz menni, és minden apró zegzugát feltérképezni. Ez az az érzés, ami Kolumbuszt is a nyílt vízre űzte: a felfedezés vágya. Új sorozatunkban a foglaltházak világát fedezzük fel. Tapadjatok ránk, és foglaljátok el magatokat velünk!

Bató Zoltán

Nekem 2004-ben adatott meg először, de azóta is vágyom rá, hogy házat foglaljak. Érettségi előtti nyáron egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy autópálya szélén stoppolok másodmagammal. Nem igazán tudtam, hova tartunk és ott mi vár majd ránk, de egy biztos volt: foglaltházakban fogunk lakni.

Na jó, de mi az a foglaltház?

2000px-Kraak-logo.svgA foglaltház (angol nevén: squat) jellemzően egy régóta használaton kívüli épület, melybe beköltözik emberek egy csoportja, azzal a céllal, hogy azt a későbbiekben lakható, használható térré alakítsa, mindezt non-profit, alulról szerveződő módon. Az első foglaltházak az 1920-as évek végén bukkantak fel Angliában, amikor is a nagy gazdasági világválság és túltermelés egyszerre szült rengeteg feleslegessé vált gyárépületet, irodát, munkásszállót, valamint egy masszív, nincstelen tömeget, akik a kapitalizmusból kiábrándulva úgy gondolták, hogy visszaveszik, ami az övék, ha már az állam nem tud segíteni rajtuk. Ők ezt még szükségből tették, hogy legyen hol lakniuk. Mára – bár a rendszerellenes szájíz megmaradt – némileg átalakult, felnőtt, kibővült ez a mozgalom.

Az 1968-as diáklázadások egy újabb említésre méltó fejezetet jelentettek a squatok történelmében. A sokszor véres utcai harcokba forduló megmozdulások hatására később Hollandiában (hol máshol…) legalizálták is a házfoglalást, azaz hoztak egy olyan törvényt, amely rögzíti, hogy miután kvázi betörsz egy üres épületbe, és ott elhelyezel egy ágyat, egy asztalt és egy ülőalkalmatosságot, majd magadra hívod a rendőrséget, akik ezt tudomásul veszik és értesítik a tulajdonost, onnantól kezdve boldog, és legális lakója vagy annak az épületnek. Mindaddig, amíg a tulajdonos nem tud felmutatni megfelelő dokumentumokat, illetve anyagi forrást, amivel egyértelműsíti, hogy komolyak a szándékai az épülettel kapcsolatban. Bár máshol nem hoztak külön a házfoglalásra vonatkozó törvényeket, sőt, a legtöbb országban bűncselekménynek számít, sok helyen szemet hunynak a házfoglalók tevékenysége felett. Barcelonában pl. olyan sokan vannak, hogy egy jól működő szociális hálózatként működnek együtt a házak: minden napra be van osztva a „comedar”, azaz, hogy éppen hol kapsz ingyen vagy becsületkassza alapon ételt (ez minden esetben vegán kosztot jelent), de arról is kapsz infót, hogy hol találsz „hozd-és-vidd” ruhavásárt, amit úgy kell elképzelni, mint egy turkáló, ahonnan nem pénzért, hanem az általad felajánlott holmiért cserébe vihetsz haza bármit. Persze, ha épp nincs semmid cserébe, senki nem fogja leharapni a fejed. Ez az egész az összefogásról, a toleranciáról, a szolidaritásról, egymás kölcsönös segítéséről szól.

Kik laknak itt?

Forradalmi, és rendszerkritikus mivoltjából fakadóan a foglaltházak mindig is a különféle szubkultúrák olvasztótégelyei voltak. Hippik, punkok, zöldek, anarchisták, művészek, zenészek, aktivisták, de ez a lista közel sem teljes. Nehéz lenne egy tipikus squattert leírni, mert nincs tipikus squatter.

Nem ritkán a házak befogadnak egy-egy hajléktalant a környékről, példát mutatva ezzel a toleranciára, a társadalmi összefogásra, és gyakorlati megoldást nyújtva a hajléktalanság problémájára. A squatterek jellemzően nagyon érzékenyek a szociális problémákra, és igyekeznek valamiképp reagálni is rájuk, akár a már említett módokon, akár vitaestekkel, demonstrációkkal, kiadványokkal, művészeti kiállításokkal – ki-ki a maga módján, hiszen valami miatt ők maguk is a társadalom perifériáira sodródtak, és nagyon jól tudják, hogy mekkora szükség van a támogatásra. Sokaknak ez „szimpla” választás, olyasmi, mint amikor valaki kiköltözik Nepálba, hogy a hátralévő életét a hegyekben élje le hű kecskéje társaságában. Akik ezt az életmódot választják, nemet mondanak az előre megírt, konzerv-boldog életútnak, ahol a pénz a sikeresség mértéke. Ezek az emberek csalódtak a rendszerben, ez általánosan igaz.

voku-squatsDe nem lecsúszott narkósokat vagy alkeszokat kell elképzelni, persze akad rossz példa is, de ők hamar elbuknak, hiszen illegalitásukból fakadóan a foglalóknak nagy szükségük van a szomszédok, és – nem utolsó sorban – a tulajdonos szolidaritására, tehát szeretnék magukat jó színben feltüntetni. És nem csak szeretnék, hanem tesznek is érte. Alapvető dolog, hogy miután „megnyitnak” egy új házat, meghívják a környék összes szomszédját egy közös esti happeningre, ahol egy jó sör, vagy egy fincsi vegaburger mellett bemutatkoznak, körbevezetik őket, haverkodnak.

Bár vannak átmeneti lakói is, a squat nem hotel. Nem mehetsz oda eurót lóbálgatva, hogy kérsz egy szobát. Ha ott akarsz élni – akár csak pár napig is – a közösség tagjává kell válnod. Fel kell vállalnod a problémáikat, a közös tér működéséhez szükséges tennivalókat.

Szintén a társadalmi szerepvállalás zászlaja alatt gyakran menekülteket is befogadnak a közösségek. A bécsi EKH (EKH = Ernst-Kirchweger-Haus. Ernst Kirchweger egy tüntetésen mártírhalált halt antifasiszta mozgalmár) épületében anno egy egész emeletet a bevándorlóknak tartottak fent, kb. 100-200 jobb sorsra érdemes embernek segítséget nyújtva ezzel egy új élet elindításához.

Na, menjünk be!

Ha sétáltál már Berlin utcáin, kiváltképp Friedrichshain nevű kerületében, bizonyosan megakadt a szemed néhány fura kinézetű házon. Az ablakokból zászlók, molinók lógnak, a homlokzatot graffitik és street-art művek díszítik, esetenként extrém külsejű fiatalok dumálgatnak egy lomtalanításból beszerzett sarokkanapén a ház előtt. Ha ilyesmit látsz, az valószínűleg egy squat lesz. Én senkit nem buzdítanék arra, hogy csak úgy sétáljon be. Bár kétségtelen, hogy befogadóbb közösséget nem igazán tudok felmutatni, na de azért az mégsem járja, hogy csak úgy bárki össze-vissza sétálgasson az otthonodban, amíg te alsógatyában sütöd a rántottát, ugye? A legtöbb helyen vannak azonban olyan közösségi terek kialakítva, amik pont azt a célt szolgálják, hogy a környék lakóit összehozzák, így a bejárás egész nap szabad. Valószínűleg találni fogsz egy bárt, ami nagyon fog hasonlítani egy budapesti romkocsmához: szedett-vedett bútorok, teleplakátolt falak, omló vakolat, rusztikus hangulat. A különbség csak annyi, hogy itt a lomtalanításon talált, vagy a házban az eredeti lakók által otthagyott bútorok nem a designt szolgálják (a romkocsmák ezt a látványvilágot konkrétan nyúlják), a plakátokon forradalmi rigmusok, rendszerkritikus üzenetek állnak, illetve, mivel rengeteg művész választja ezt az életmódot, úgy fogod magad érezni egy kicsit, mintha egyszerre lennél egy kortárs művészeti kiállításon és egy haverodnál. Ha van ital vagy étel, az mindig becsületkasszás, szóval nyugodtan odamehetsz, kiszolgálod magad és dobsz valami aprót. Vagy eleve viszel magaddal, de akkor kínáld meg a többieket is! Olyan ez kicsit, mint amikor a haverjaiddal összedobsz egy kerti partyra: nem a profitszerzés a cél, de mivel nekik is vannak kiadásaik, főleg a nyilvánosság számára rendezett eseményekből adódóan, nyilván örülnek, ha kapnak egy kis adományt. Ők nem pályáznak EU-s támogatásokért, és nem is egy állami intézmény, de mégis sokkal közösségibb, mint bármely direkt e célból elindított kezdeményezés állami szinten vagy a civil szférában.

Squat_à_Paris_(59,_rue_de_Rivoli,_1er_ardt)Vannak kifejezetten művészeti célból létrehozott, ún. art-squat-ok, ahova szintén szabad a bejárás, ott nem is laknak, ellenben minden helyiségben egy-egy kiállítóterem került berendezésre. Természetesen itt sem a reneszánsz irányzatok követőinek munkáit fogod megtalálni, viszont nincs unott arcú teremőr néni sem, a kiállított művek szabadon, büntetlenül tapizhatók, leginkább kacatokból és hulladékból készülnek, azt meg miért is ne fogdoshatná bárki?

Életmód

A squatok lakóközösségei számára fontos, hogy jó példával járjanak elöl olyan témákban, mint pl. a környezetvédelem, az állat- és természetvédelem, a globalizációkritika. Sok helyen diy-workshopokat („csináld-magad-műhely”) is tartanak, ahol pl. a hulladék újrahasznosítására tanítanak meg: ha azt gondolod valamiről, hogy már tényleg semmire nem jó, itt megtanulhatod, hogyan lehet belőle műalkotás, vagy hogyan alakítsd át egy kis kreativitással használható eszközzé. A koppenhágai Ungdomshusetben a bringákra specializálódtak, és mára már évente megrendezik a Bike Wars nevű eseményt, ahol hatalmas, több kerékpárból összeépített bicikliszörnyek mérettetnek meg egymással. Természetesen az ebből szerzett gyakorlati tapasztalatokat szintén átadják workshopok formájában.

K-Town Hardcore Fest-119_0Ha már újrahasznosítás…kukáztál már valaha? Talán nem is gondolnád, de pont az ún. jóléti társadalmakban, nyugati nagyvárosokban sokan a kukából esznek, nap mint nap. Az angolszász szakirodalom „freegan”-eknek nevezi őket, gyakorlatilag a foglaltházak lakóiról van szó többnyire, bár Barcelona igazán híres arról, hogy esténként, mikor a boltok bezárnak, a lakosság egy igen szép hányada nekiesik az utcán álló hulladéktárolóknak. Gondosan becsomagolt (!), épp lejáró szavatosságú vagy hibás csomagolású élelmiszerek tömkelege várja őket. Persze, valószínűleg nehéz ezt elképzelni bárkinek, aki úgy nőtt fel, hogy a társadalmi normák betartása már az anyatejjel beivódott, és a boltokban a romlott sajtot is eladják neki újracímkézve, akciós áron…

Ha ezt az életmódot választod, fel kell készülnöd néhány dologra. Le kell mondanod a luxusról, esetenként a komfortról; el kell hagynod mindazon frusztrációidat, amit a modern társadalom megfelelési kényszeres világa aggatott a válladra; szembe kell nézned vele, hogy meggyűlhet a bajod a törvénnyel, rendőrökkel kell hadakoznod; nyitottá kell válnod a közösségi lét felé, hiszen egymástól függtök, közös a sorsotok. Amit cserébe kapsz, az egy olyan minőségű szabadságérzés, amilyet nem tud megadni sem Dagobert bácsi összes aranya, sem egy tandemugrás, és fel kell készülnöd arra, hogy nem akarsz többé hátat fordítani ennek az élménynek.

Ezekkel kellett nekem is szembenéznem ott, az autópálya szélén, de sok időm nem volt a töprengésre, mert már meg is állt az első autó, és süvítettünk délnek, ahol nemsokára az első házfoglalós élményemen is átestem.
Minderről bővebben a következő részekben…

Bató Zoltán