Foglaltházak IV. – Budapest, a fehér folt

Budapest egy pezsgő, kétmilliós nagyváros, tele hajléktalanokkal, és üresen álló épületekkel. Tökéletesen ideális bugyra lehetne egy aktív házfoglaló mozgalomnak, valamiért azonban ez mégsincs így. Pedig próbálkozások voltak, sőt, egészen messzire nyúlik vissza a hazai squattörténelem.

Bató Zoltán

1968-ban Galántai György képzőművész egy használaton kívüli balatonboglári kápolnát alternatív művészeti térré alakít a helyi plébánia beleegyezésével. Akkoriban – mondanom sem kell – az ilyesmit egyáltalán nem nézték jó szemmel a hatóságok, mégis, meglepően sokáig, 1974-ig tudott itt működni a Kápolnatárlatok elnevezésű projekt, ami idő közben kvázi mozgalommá fejlődött, és a rendezvények sokszínűsége már szinte fesztivál jellegűvé tette az eleinte csak kiállításokkal jelentkező eseménysorozatot. Aztán persze jött a hatalom, és megálljt parancsolt, de szerintem így is döbbenetes, és példaértékű, hogy azokban az időkben nem kevesebb, mint hat évig tartották magukat a szembeszélben.

1989-ben is volt egy tudatos próbálkozás: a 8. kerületben foglaltak el a szervezők egy rettenetes állapotban lévő házat, melyet társadalmi munkában felújítva szerettek volna visszaszolgáltatni a népnek. A kezdeményezés azonban hamar elhalt, az épületet végül punkok vették birtokba, de hamarosan őket is kilakoltatták. Kár.

A 90-es évek elején több művészeti célú kezdeményezés is volt, amelyek közül az egyik leginkább említésre méltó a francia Resonance-csoporthoz kötődik, akik a mai Trafó akkor még üresen álló épületében rendeztek be kiállítótermet. Később magyarok vették át a helyet, koncertekkel is bővültek a programok, és tulajdonképpen minden volt, ami egy valamirevaló foglaltházban lenni szokott, és még a kerületi vezetés is áldását adta a dologra. Sajnos a társaság bomlása, felhígulása idővel itt is a hely bezárásához vezetett.
Egy másik hasonló kísérlet volt a Tűzraktár. Szintén egy francia művész fejéből pattant ki a remek ötlet, hogy Budapesten valósítsa meg álmait, ami többek közt egy alulról szerveződő kulturális tér létrehozása volt. Találtak is hozzá egy megfelelő épületet a Tűzoltó utcában, ahol aztán később Tűzraktér néven (és teljesen legálisan) meg is valósították az ötletet. Biztos vagyok benne, hogy sokunknak fűződnek hozzá szép (vagy ilyen-olyan) emlékei.

Ha mélyebb kutatásba kezdünk a világhálón a témával kapcsolatban, számos beszámolóval találkozhatunk, melyek az előbbiekhez hasonló történésekről adnak tanúbizonyságot, de ezek sorolgatása helyett jöjjön inkább valami, amiben én is részt vettem anno.

2004-et írunk. Az európai utazgatások mély nyomot hagytak, és hazatérve egészen másnak látszott Budapest. Például rögtön feltűnt, hogy mennyi üresen álló épület van szerte a városban. Hogy, hogy nem, tágabb ismeretségi körökben felvetődött az ötlet, miszerint hozzunk létre egy nyugati mintára épülő foglaltházat. Nem kellett sok idő hozzá, és máris 2-3 fős felderítő csoportokat alkotva jártuk a pesti éjszakát potenciális épületek után kutatva. Ahova tudtunk, be is mentünk feltérképezni a ház állapotát, ezzel olykor izzasztó helyzetekbe kerülve, mint pl. amikor a Várkert Bazár kutyás őrei biztosították néhányunk számára a napi cardio edzést. Rövid keresgélés után hamar több tucat címünk volt, így fel kellett állítanunk egy bizonyos szempontrendszert, ami alapján leszűkítjük a kört, és abból kiválasztunk egyet, ami a legideálisabb. Ami pedig nem más lett végül, mint a legendás

Úttörő Áruház.

A stratégia az volt, hogy feltűnésmentesen behatolunk az épületbe, és ott a lehető legnagyobb titokban, amilyen gyorsan csak lehet, létrehozzuk azt a teret, amit megálmodtunk: egy alternatív kulturális központot, ami egyben menedéket is nyújt azok számára, akiknek erre szüksége van. Tudtuk, hogy ez nem lesz elég, hiszen amint lebukunk, azon nyomban kiteszik a szűrünket. Ez ellen a médianyilvánosság látszott a leghatékonyabb fegyvernek, így hát meghívtuk a különböző sajtóorgánumok képviselőit, hogy csatlakozzanak hozzánk már az elejétől kezdve, hogy hitelesen tudjanak beszámolni róla, mi is ez valójában. Az első igazán szembetűnő közösségformáló hatása ennek a pár hétnek az a példátlan összefogás volt, ahogyan jobb- és baloldali újságok médiamunkásai, különböző értékrendekkel rendelkező emberek egymást segítve, tökéletes harmóniában éltek velünk együtt, őrizve kis titkunkat, csapatban dolgozva a közös siker érdekében.

A hátsó bejáraton mentünk be, szintén kis létszámú csapatokban szivárogtunk, kerülve a feltűnést. Bent találtunk áramot, vizet, rengeteg Centrum Áruházas papírszatyrot, és egyéb rettentően menő retro cuccot.

Aki még nem múlt el 30, valószínűleg nem rendelkezik élénk emlékképekkel az áruház fénykorából. Volt ott minden, amit egy szocialista jóléti államtól elvárhatunk a friss Pick szalámitól kezdve az Orion színes televízión át a kemping bringáig, és még gyerek mozi is. Tökéletes szimbóluma volt ez a korai fogyasztói társadalomnak Magyarországon, és ezzel még inkább beleillet a képbe.

Miután többször körbejártuk a hatalmas épületet, megcsodáltuk Kovács Margit “amerikamentes” világtérképével domborított díszkútját, megtaláltuk a tervezett programoknak a megfelelő helyszíneket, gondoskodtunk a saját elhelyezésünkről is. A létszám változó volt, rengetegen jöttek csak úgy szimplán besegíteni, de volt ugyanakkor egy 15-20 fős stabil, bentlakó keménymag is. Szerencsére irodahelyiségekből sem volt hiány a Kossuth utca 9. alatt, úgyhogy nem csupán meleg kuckó jutott mindenkinek bőven, de még konyhánk is lett a végére. Napközben folytak a takarítási, felújítási munkálatok, este értékelés, ötletelés, világmegváltás, persze csak csendben, nehogy észrevegyenek. A megnyitó előtti napon körbejártuk a környéken élőket, akik meglepően pozitívan fogadták a meghívásunkat, és örültek, hogy végre történik valami a szomszédságukban álló szellemházzal. De nem csak ők, hanem neves művészek, közéleti személyiségek, köztük a kerület akkori polgármestere is meghívást kapott, és elsőre pozitívan is nyilatkozott a kamerák előtt.
A megnyitó igazi médiaesemény lett, a rengeteg vendéggel közel százan lehettünk. Volt kortárs kiállítás, ingyen ruhavásár, adományalapú vegán kaja, saját szerkesztésű kiadványok, ingyen wifi(!) Sokan hangszerrel érkeztek, aminek egyenes következménye volt egy kis improvizatív zenélgetés is. Futótűzként terjedt a hazai médiában a hír a magát az épületben talált papírzacskók után Centrum Csoportnak nevező aktivistákról, akik pofátlan módon visszabitorolták gyerekkoruk hótaposóinak legfőbb beszerzési központját. Szinte az összes országos napilap, rádió és televízió foglalkozott az esettel. Maga a tulajdonos is így értesült a történtekről, aminek várható módon az lett a vége, hogy odarendelt egy biztonsági céget, minket pedig udvariasan, de távozásra szólított fel. Szerencsére a kút, amelyben régen aranyhalak úszkáltak, ma is eredeti pompájában leledzik, sokak nagy megelégedésére. (Galériáért katt ide!)

A médiavisszhang meglepően pozitív volt, bár egyesek – egyéb tapasztalatuk nem lévén – szimpla betörésként tudták csak értelmezni a megmozdulást, és attól féltek, hogy meló után hazaérve vadidegeneket fognak találni a spájzban. Ugyanakkor több civil szervezet, és közismert személyiségek – köztük a cikk elején említett Galántai György is – nyilatkozatot adtak ki, melyben támogatásukról biztosították a Centrum Csoport aktivistáit egy esetleges jövőbeli akciót illetően.

És volt is folytatás később a Kazinczy utcában, egy elhagyott kolbásztöltő üzemben, a külső Váci úton, teljes titokban, egy többlakásos társasházban, hogy a Flórián Moziban rendezett illegális filmvetítős estről már ne is beszéljünk, de sajnos ezek mind hasonlóan rövid életűek voltak.

Az első részben felvázolt tradicionális foglaltház mozgalom azóta sem tudta megvetni a lábát Magyarországon. Hasonló akciókat napjainkban a Város Mindenkié nevű civil szervezettől láthatunk, akik a kilakoltatások ellen próbálnak segítséget nyújtani a bajba jutottaknak.

Pedig Budapest ma is ugyanaz a város, mint 2004-ben volt. Az elmúlt 11 évben persze fejlődött némileg méltán imádott kétmilliós ékszerdobozunk, és rengeteg minden  jó irányba változott, kivéve két dolgot: a hajléktalanok és az üresen álló épületek szégyenletes számát.