Testen kívül

„Minden test jó, ami megfelelően működik” – mondta az egyik terapeutám. Érdekes mondat, azóta is ízlelgetem a jelentését, néha úgy érzem, elkaptam belőle valamit, máskor meg csak nézek, hogy mi ez a bullshit.

Azt hiszem, nem árulok el újdonságot azzal, ha azt mondom: nem vagyok elégedett a testemmel és ez bizony meglehetősen régóta van már így. Nem újdonság valószínűleg, hiszen – mondjuk úgy – középosztálybeli fiatal felnőtt nő vagyok és ilyen paraméterekkel igen elenyésző azok száma, akik nem rendelkeznek vagy rendelkeztek korábban valamilyen testképzavarral.

Mindig elborzaszt egy kicsit, mikor belegondolok, mikor, hogyan is kezdődött ez az egész. Kb. 9 éves voltam, előtte soha és utána is legalább még 1-2 évig ez nem volt téma közöttünk, kölykök között. Nem foglalkoztunk ilyesmivel, hogy milyen a másik külseje, testalkata. Ott és akkor viszont egy véletlen megjegyzésből, ami nem is rólam szólt, és amit még csak nem is nekem szánt egyik osztálytársnőm, indult az a remek gondolatkör, miszerint akkor én nem vagyok elég jó. Nem vagyok szerethető. Nem tartozhatok oda. Hogy hova? Ki az, aki ezt mondta? Hát az mindegy, valahol, valakinek nem vagyok elég megfelelő.

A hashajtók, a nem evés ebben a témakörben szinte alap, emellé jött még nálam a szociális fóbia. 17 év körül voltam ekkor. Tudjátok, ez az, amikor nem mersz, nem akarsz mások előtt megszólalni vagy enni, képtelen vagy felelni, vizsgázni, nem bírsz idegeneknek telefonálni, amikor azt hiszed, mindenki téged bámul a buszon és nyilvánvalóan rajtad röhögnek, de minimum azt gondolják magukban, mekkora selejt vagy.

Azt hiszem, nem kell magyaráznom az összefüggést a két probléma között.

Az akkori terapeutám azt bírta erre mondani: „De hát Barbi, maga nem is kövér!”. Mi van? Azt gondoltam, komolyan azért fizetek óránként 8 ezer forintot, hogy azt mondja, amit a barátnőim elmondanak ingyen is (és pont annyit is segít)?! Még azt is tanácsolta, hogy álljak a tükör elé és mondogassam magamnak, hogy nem vagyok kövér…

Szóval itt egy kissé megrendült a hitem a pszichológiában. 5 év elteltével viszont már tudtam úgy pszichológus után nézni, hogy egyedül leástam nagyjából a probléma gyökeréig: az összes idióta félelmemnek és tünetemnek az egyetlen nagy közös őse a nem létező önértékelésem.

test2Azzal a nagyszerű nővel, akihez ekkor kerültem, csodásan lehetett együtt dolgozni. Vele mondtuk ki a leglényegesebb megállapításokat, ami a problémakör kapcsán végül megnyugvást adott. Induljunk ki csak magunkból: ha ülünk a metrón, komolyan mások, esetleg minden egyes látómezőnkbe eső utas külsejével és becsmérlésével vagyunk elfoglalva? Vagy azért nézünk meg valakit, mert gáznak tartjuk? Egyáltalán megnézzük, vagy csak bámulunk kifele a fejünkből és közben baromira a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva…?

Na, ugye. Ebben szinte mindannyian hasonlítunk. Egyébként is olyan pici porszemek vagyunk, cseppek a tengerben, hogy nem számítunk igazán. Ha valaki neadjisten valóban megjegyzést tett volna ránk, hát ugyan kit érdekel? Miért számítana egy random arc véleménye a négyeshatosról? A következőnél leszáll, egy óra múlva meg már arra sem fogok emlékezni, hogy ez az egész megtörtént.

Persze nem vagyunk tökéletesek, de ugyan miért is kellene azoknak lennünk? Kinek a kedvéért? Az én testemmel nekem van jogom elégedetlennek lenni és elvárásokat támasztani vele szemben, nem pedig másoknak.

Sokkal kevesebbet kellene ítélkeznünk, de nem csak mások, hanem magunk felett is. Azután, hogy ez nekem sikerült, egyre kevésbé lett szempont mind mások, mind pedig a saját magam külseje. Egyszerűen kikerült a fókuszból a testem állandó monitorozása és becsmérlése. Ez nem azt jelenti, hogy elégedettebb lettem vele, hanem csak tudomásul vettem az állapotát és rájöttem, hogy bármilyen is, abszolút elfogadható. Megtanultam különbséget tenni a saját véleményem és a valóság között.

test3Azt hiszem, a végső konklúzióm az lett, hogy mindenki úgy jó, ahogy van. El is mondom, miért: bárhogyan is néz ki valaki, ha stabil érzelmileg, akkor törekedni fog a kóros testi-lelki állapot megszüntetésére, majd pedig arra, hogy egyre jobb legyen a saját mércéje szerint. Szóval én ezt a mottót javasolnám megfontolásra: jó vagyok, mert tudom, hogy jobb lehetek.

Elég jónak lenni elég jó.