Pihenj, végre Arancsapat – új példaképek születtek

1985-ben születtem, vagyis nagyjából egy éves voltam, amikor utoljára nagy világversenyen szerepelt a magyar fociválogatott. Azóta – vagyis egész eddigi életem során – azt hallgattam, hogy bezzeg régen milyen jó volt, bezzeg az Aranycsapat (Puskás, a berni döntő, hányan élnek/éltek még stb.), bezzeg a Mészölyék, na, ők legalább még tudtak küzdeni („a bdsrstnt”). És persze bezzeg a fiatalok, csak a pénz meg a frizura. Nagyon-nagyon utáltam már állandóan ezt hallgatni, de végre ennek vége!

Merthogy nem kétséges, hogy az utóbbi hetekben, napokban végre végleg magunk mögött hagytuk a múltat. A harminc évet, a negyvennégy évet, Mexikót, meg ki tudja még mit. Annyi terhet cipeltünk az elmúlt évtizedekben, hogy nem is csoda, hogy az mindig agyonnyomta az éppen aktuális csapatot. De ennek most végre vége van, tiszta lappal indulhatunk! A soron következő selejtezőben már nem az lesz a cél, hogy évtizedes eredményeket hajszoljunk, hanem hogy tovább járjuk az éppen most kitaposott ösvényt. És ha esetleg a srácok nem is érnék el azonnal az újabb sikert, a közvélemény végre valahára látja, tudja azt, hogy nem nem, nem csak a pénz meg a frizura, hanem a szív és a lélek. És ha nem sikerül, akkor majd utána, legközelebb. Mert azért nem olyan könnyű, nem lettünk hirtelen klasszis csapat. De a nehezén akkor is túlvagyunk már, történjen bármi a holnapi, portugálok elleni meccsen. Végre túlléptünk a múlton, és ez volt a legnehezebb!

Sokáig Puskások voltak, később – jobb híján – Baggio-k és Messik, most végre jöhet valami más

„Egyszer volt, hol nem volt, jött két német: egy magyar, meg egy igazi, és nem egész két év alatt újra megtanítottak minket focizni” – írja Jávor Bence, az Index újságírója. Nagy igazság, bár annyiban finomítanám, hogy nem focizni tanítottak meg bennünket, hanem hinni. Anélkül ugyanis minden trükk hiábavaló. De a két „német” szakemberrel kapcsolatban teljesen igaza van. El lehetne tőlük még sok minden mást is lesni– és nem csak fociban, hanem úgy általában: hitet, tartást és összefogást. Ez ugyanis még a hétköznapokban is hiánycikk, és nem az Aranycsapat árnyéka fogja nekünk megtanítani.

Ki lehet jönni a múlt fogságából. Muszáj túllépni a múlton és befejezettnek tekinteni, mert a világ futballja folyamatosan fejlődik. – Bernd Strock

És hadd tegyek itt egy hosszabb, személyes kitérőt. Két évvel ezelőtt, 2014 szeptemberében, amikor Dárdait kinevezték három meccsre, az alábbi képet és bejegyzést tettem ki a Facebook-on. A kommentelők között volt, aki nem is ismerte őt korábban. Ma már talán keresve sem lehetne találni ilyen embert az egész országban, viszont amit akkor írtam, azt ma is tartom. Nem tartozik szorosan a mostani napok eseményeihez, de ha már új példaképek születéséről írok, engedjetek meg ennyi személyeset. Dárdai Pál már az általános iskolában is a kedvenc focistám volt (már akkor is Hertha), de ez után a kb. 2006-os beszélgetés után zártam végleg a szívembe.

„Egyszer nagyon régen, amikor a Fókusznál voltam gyakornok, egy olyan anyagot késztettünk, ami magyar élsportolók fizetéséről szólt. Utáltam, kellemetlen volt számomra, mert honfitársaim jelentős részével ellentétben én sosem szerettem mások zsebében turkálni. Főleg olyanokéban, akiket tisztelek. Az én feladatom volt ugyanis telefonon megkeresni a külföldön élő nagyágyúkat, köztük az akkor még aktív játékos Dárdai Pált. Ő már akkor is a kedvenc magyar focistám volt, mert: 1. jó játékos volt, 2. egy nyíltszívű, remek ember. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a kérdésemre általában senki nem mondott konkrét összeget. Kitértek, hablatyoltak stb. Kivéve Dárdait. Ő nem látott benne semmi kivetnivalót, mondott egy összeget (már nem is emlékszem, mekkorát), majd nagyon hosszan, lelkesen beszélt arról, hogy miért szereti ezt a játékot, mit ad a gyerekeknek, mennyi érték van benne. A végén megkért, hogy az anyagban azért majd erről is beszéljünk, hiszen nem a pénz a fontos, nem szeretné, ha ezt hinnék az emberek. Én pedig megígértem, bár tudtam, hogy nem rajtam múlik, hanem a szerkesztőn. Persze nem is így lett, ami cseppet sem meglepő. Hogy miért írom le mindezt? Mert egyfelől nagyon szégyelltem magam utána, másfelől pedig ma ő lett a magyar válogatott kapitánya. Még ha csak ideiglenesen is, még ha csak három meccsre is. Ennyit vállalt ugyanis, hiszen van munkája Berlinben: korosztályos (gyerek) csapatokkal foglalkozik a klub megbecsült legendájaként. Alázattal és tisztelettel, tudva, hogy a jó eredményhez hosszú idő, tanulás kell, és nem szeretné kalandor módon félbehagyni, amit odakint elkezdett. Máris hozott valami újat a hazai posványba. Ja, és ingyen vállalta el a cseppet sem hálás feladatot, hiszen, ahogy mondta nekem is, évekkel ezelőtt, nem a pénz a fontos. Egyszóval: tisztelem.”

A 2016-os EB magyar labdarúgó-válogatott kerete:

Kapusok

1 Király Gábor (Haladás)
12 Dibusz Dénes (Ferencváros)
22 Gulácsi Péter (RB Leipzig)

Védők

21 Bese Barnabás (MTK)
5 Fiola Attila (Puskás Akadémia)
20 Guzmics Richárd (Wisla Kraków)
23 Juhász Roland (Videoton FC)
4 Kádár Tamás (Lech Poznan)
3 Korhut Mihály (DVSC-Teva)
2 Lang Ádám (Videoton FC)

Középpályások

6 Elek Ákos (DVTK)
10 Gera Zoltán (Ferencváros)
15 Kleinheisler László (Werder Bremen)
14 Lovrencsics Gergő (Lech Poznan)
8 Nagy Ádám (Ferencváros)
16 Pintér Ádám (Ferencváros)
18 Stieber Zoltán (Nürnberg)

Támadók

13 Böde Dániel (Ferencváros)
7 Dzsudzsák Balázs (Bursaspor)
11 Németh Krisztián (al-Garafa)
17 Nikolics Nemanja (Legia Warszawa)
19 Priskin Tamás (Slovan Bratislava)
9 Szalai Ádám (Hannover)

(forrás)