Pályán kívüli meccsek

Amikor látszólag értelmetlen dolgoknak vagyok szemtanúja, mindig felmerül a kérdés: miért? Miért halnak meg ártatlanok a háborúkban? Miért kínoznak cuki állatokat? Miért állt újra össze a Hanson? Miért verik szét egymást és környezetüket két focicsapat szurkolói? Magam sem gondoltam, hogy egy ponton majdnem megértem.

Még szinte el sem kezdődött a várva-várt sportesemény, máris az angol drukkerek balhéitól volt hangos a nemzetközi sajtó. Az persze borítékolható volt, hogy ha nagy mennyiségű angol szurkoló érkezik Franciaországba, annak rossz vége lesz. Rögtön a nyitómeccs napján megtalálták maguknak a szigetország ultrái a várt szórakozást, pedig nem is az ő csapatuk játszott aznap. Talán ez frusztrálta őket annyira, hogy kénytelenek voltak levezetni fölösleges energiáikat a helyi lakosságon, esetleg a jó idő volt rossz hatással a borult égbolthoz szokott britekre, netalán a fish&chips hiánya fordította ki önmagukból II. Erzsébet alattvalóit, minden esetre pár órán belül romhalmazzá változtatták a sokat látott, napsütötte tengerparti városkát, Marseille-t. És ekkor az oroszok még sehol sem voltak…

https://www.youtube.com/watch?v=cN3zYC2y9Ps

Rengeteg videó is készült az incidensekről: kíméletlen agresszió, értelmetlen pusztítás. Igen, pontosan olyan érzés volt ezeket nézni, mint egy háborús tudósítást. Mi a céljuk ezzel? Miért érzik úgy ezek az emberek, hogy bármi is jobb lesz, ha székeket dobálnak egymásnak a békésen kávézgató turisták feje felett? Szoktak ők ilyesmiken gondolkodni egyáltalán? Bizony, hogy szoktak!

Persze nem csak a fent említett két ország szurkolói bontják a rendet rendszeresen, de köztudottan ők a legagresszívebbek, ráadásul két olyan népről beszélünk, akik igen különböző gyökerekkel rendelkeznek, ezért gondoltam úgy, hogy rájuk fókuszálok inkább. Sajnos a körülmények nem tették lehetővé, hogy személyesen kérdezzek a két nemzet legfanatikusabb szurkolóitól, de szerencsére megtették már ezt helyettem mások. A kapott válaszok nem igazán leptek meg, de van egy-két részlet, amin kifejezetten váratlanul ért.

Anglia

Felsorolhatatlan, hogy mi mindent adtak a világnak, és vettek el másik kézzel, többek közt a futballt is nekik köszönhetjük. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy itt bukkantak fel elsőként a huligánok is, Azonban maga a sport – és a ma már vele járó – vandalizmus nem egyidős.

(Itt, ezen a ponton elmentem megnézni az Izland-Magyarország meccset, és egyszer csak minden megvilágosodott. Amikor befújták ellenünk a tizenegyest, hirtelen elvesztettem a józan ítélőképességem, és csak arra tudtam gondolni, miképp fogom kitépkedni az összes virágot egyesével szeretett kis városkám összes útba eső körforgalmából, és közben azt gondolom, hogy a szemét spori szempillái azok. Szerencsére kiegyenlítettünk, és ez a késztetés ezzel el is szállt.)

Szóval Angliában a hatvanas években kezdődött ez az egész, ami szintén nem meglepő. A társadalmi/politikai változások hozták magukkal a huligánok megjelenését, ugyanúgy, ahogy a punk vagy a skinhead kultúra esetében, itt is a munkásosztály jelentette a bázist. Eleinte szervezetlenül dobálták a székeket, meg mindent, ami a kezük ügyébe akadt, de az évtized végére már névvel rendelkező szurkolói csapatok is voltak.

Tipikus sztereotípia, hogy az ultrák szélsőjobbosok. Ez sok esetben így van, viszont Angliában láthatunk egy olyan példát, ami már-már szívet melengető. Birmingham lakosságának összetétele ugyanis elég vegyes, és ezt gyönyörűen tükrözi a helyi csapat fanatikus szurkolóit tömörítő Zulu Warriors, akik egy afrikai törzsről nevezték el magukat, és körülbelül fele-fele arányban vannak tagjaik közt a feketék és a fehérek. Bizony, ezen már majdnem könnyezem én is, de azért ne feledjük el, hogy ők ugyanúgy egy dolgot akarnak csak: hogy nyerjen a csapatuk szétverni az ellenfél drukkereit.

https://www.youtube.com/watch?v=IdJcp6vN6_0

De mi hozza össze ezeket az embereket? A Futballhuligánok című Discovery-s dokusorozatban megszólaltatják a keménymag legkeményebbjeit is, és olyan válaszokat hallhatunk, mint hogy „Ez a családom. Rájuk mindig számíthatok.”, „Olyan ez, mint egy vallás.”, „Büszke vagyok a csapatomra.”. Az első kettő egyáltalán nem ért váratlanul, általában azért csatlakozik az ember bármiféle csoporthoz, mert tartozni szeretne valahova. Mint egy család vagy egy vallási felekezet.

A büszkeség rész viszont érdemel egy külön bekezdést. Én ezt sohasem értettem, hogy lehetsz büszke olyasvalamire, amihez semmi közöd…? Olyan ez, mint amikor valaki a péniszméretével dicsekszik, vagy arra büszke, hogy hova született. Nincs rá befolyásod. Akárhogyan is, de az, hogy az általad kedvelt csapat jól játszik, nem a te érdemed, és ugyanúgy az sem a te kudarcod, ha kiesnek a bajnokságból. Kivéve, ha petárdát dobálsz a pályára, és emiatt megbüntetik őket.

Az angol fanatikusok szívesen hasonlítják magukat a vikingekhez, akik Európa-szerte rettegésben tartják a konkurens drukkereket, bár a helyi civil lakosság valószínűleg jobban retteg. Elég, ha elképzelünk egy átlagos nyári estét a belvárosban, és képzeletben átkonvertáljuk a legénybúcsúk részeg tömegeit agresszív szurkolókká. Nem lennék másnap a város helyében.

 Oroszország

Oroszország régen a Szovjetunió része volt, ezt még talán Voksán Virág is megerősítheti. Egészen a nyolcvanas évek végéig esélyük sem volt a szurkolóknak, hogy bontsák a rendet, a diktatúra vasökle őket is ugyanúgy szorongatta, mint mindenkit. Aztán a rendszer szétesésével jött a hirtelen szabadság, és ezzel egyidejűleg elszabadult a pokol a lelátókon is.

Azért különleges az orosz helyzet, mert itt van az egésznek egy másfajta érzelmi töltete. Nem csak egymásnak akarják megmutatni az ellenséges drukkerek, hogy ki a keményebb, de ez egy új lehetőség arra is, hogy közvetlenül a hatalommal kerüljenek szembe. A rendőrség ráadásul itt sokszor keményebben lép fel ellenük, mint általában egy nyugati országban, így ez az érzelmi töltet csak tovább fokozódik az emberekben.

A vasfüggöny lebontása után az orosz szurkolók hamar felzárkóztak az angolok mellé, minden tekintetben. Moszkva két legnagyobb csapata a Spartak és a CSKA, valamint a szentpétervári Zenit ultrái mára már igazán a világ élvonalához tartoznak, olyannyira, hogy becsületkódexük is van: egyenlő létszámban, egyenlő esélyekkel, fegyverek nélkül állnak ki egymás ellen egy előre megbeszélt helyen. Majd péppé verik egymást. Így:

Azt mindig is tudtam az oroszokról, hogy kemények, de azt nem gondoltam volna, hogy női ultracsapatok is vannak. Milyen gyönyörű megvalósulása ez az emancipációnak, nem? „ A férjem persze félt, de azért támogat is. Ő a trénerem.” – nyilatkozza egy szép arcú huszonéves lány, aki a legkevésbé sem lehet felemelő látvány véraláfutásokkal, törött arccsonttal. Bár van egy közkedvelt magyar könnyűzenei szereplő, aki talán még egy dalt is írna örömében…

Az én dalom azonban itt véget ér, nagy igazságok nélkül. Összességében talán már értem, az a sok hülye komplexus meg frusztráció, azokat le kell vezetni valahogy, de meg nem értem akkor sem, hogy miért ezen a módon.

Titeket amúgy nem idegesít, hogy a bírók mindig a legrosszabbkor vannak útban?