Angliában is fociznak, csak másképp
A labdarúgás egyik őshazájának a brit szigetet tartják, ott dőlt el ugyanis, hogy lesznek, akik csak lábbal játsszák majd sportágat, valamint lesznek olyanok is (a rögbisek), akiknek éppen világbajnoksága zajlik a ködös Albionban. Európa legnépszerűbb sportága ma már a világ minden szegletébe eljutott, mindenütt szeretik és űzik, de Angliában mégis más ez a játék.
Szerző: Földi Bence
A gentlemanek hazájában ugyan a munkásság sportja volt a foci, manapság is küzdenek a drukkerek efféle szlogennel ellátott transzparensekkel a megnövekedett jegyárak miatt. Mégis, az angol foci szereplői – néhány favágótól eltekintve – úriemberként viselkedtek a pályán. Máig így tesznek. Az ellenfelek – angolok és más népek fiai – akármennyire küzdenek is ellenségként egymás ellen, a meccs előtt és után ismét csak ellenfelek lesznek. Tisztelik egymást és kezet fognak, váltanak néhány jó szót, nevetgélnek, ugratják egymást felebaráti szeretettel. Az uruguayi Luis Suárez – tudjátok, az a harapdáló fószer – az önéletrajzi könyvében mesélte el, hogy milyen meglepő volt számára, hogy Angliában mindenki kezet fog mindenkivel. Uruguayban megtehette, hogy ha valakivel nagyon összeveszett, nem fogott vele kezet, de latin vérét meg kellett zaboláznia Angliában, ahol a tisztelet mindennél többet jelent.
Apropó tisztelet. A minap úgy kivágták Brendan Rodgerst, a Liverpool északír vezetőedzőjét, mint macskát… Ám a három év munka után munkanélkülivé vált menedzser búcsúlevelét nem azzal kezdte, hogy elküldte volna az amerikai tulajdonosokat a búsba, hanem szépen megköszönte nekik a lehetőséget. Persze az ilyenkor szokásos köröket is lefutotta – köszönet a szurkolóknak, játékosoknak, stábnak, stb. –, de mégis különös, hogy az őt kirúgó munkáltatónak is hálálkodott. „Ugyan a továbbiakban nem fogunk együtt dolgozni, biztos vagyok abban, hogy kapcsolatunk és barátságunk a jövőben is megmarad” – írta azokról az emberekről, akik elküldték. Mi ez, ha nem a tisztelet csimborasszója?
Ebben a furcsa közegben még a játékvezetők is másképp viselkednek, mint a világ többi táján. Nemcsak azért, mert az angol bírók híresek arról, hogy több durvaságot engednek meg a játékosoknak, hanem azért is, mert sokkal közvetlenebbek, mint más országokban. Ugyancsak Suárez mesélte el a könyvében, hogy volt olyan bíró, aki egy meccs előtt odament hozzá és azt mondta, emlékszik, hogy amikor legutóbb itt járt, az uruguayi gólt lőtt. Suárez nem is emlékezett már erre, de a bíró igen. A játékvezetőkkel egész meccs alatt folyamatosan lehet diskurálni, ha tisztelettel szól hozzá az ember, ugyanezt a tiszteletet is kapja vissza. Az egyik legismertebb bíró, Mark Clattenburg például rendszeresen dicsérte és ugratta is Suárezt, amíg Angliában focizott. A játékvezetők is ugyanolyan fociszerető emberek, mint a játékosok vagy a szurkolók, csak őket mindenki utálja.
Ha már fociszerető emberek: az angol futball leginkább a drukkerek miatt különleges. Olyan szintű fanatizmus jellemzi őket, amely már-már tolerálhatatlan, de nincs annyira túllihegve, mind mondjuk Dél-Amerikában, ahol akár egymást vagy focistákat is ölnek az ultrák, ha valami nem úgy alakul, mint várták. A szigetországban egészen máshogy mutatják ki a (néha gyűlöletbe hajló) imádatukat a drukkerek: egyrészt mindenhova követik csapatuk játékosait, a focistáknak nincs egy nyugodt percük sem és hatalmas nyomás nehezedik rájuk. Igaz, a zsebre vágott hatalmas pénzösszegekért cserébe ennyit el kéne tudni viselni.
Másrészt a drukkerek megmentik szeretett klubjukat a csődtől. Legutóbb az idén a Premier League-be jutott AFC Bournemouth-ról olvastam hasonló sztorit. A Cseresznyések játékosai 1997-ben a városközpontnál kalapozták össze a folytatáshoz szükséges pénzt, a klub pedig szurkolói tulajdonba került. Egykori nagy ellenfelük, a Grimsby Town pedig a szezon előtt járt hasonlóan: a negyedosztályt megcélzó félprofi alakulat drukkerei 48 millió forintnak megfelelő fontot dobtak össze. Na, így viselkedik egy igazi drukker, nem tör-zúz és nem szidja az ellenfelet.
Végezetül a játék is külön kiemelendő. Sokan szeretik a spanyolos, rövid passzos, már-már költői de egyben színészi játékkal is gyakran tarkított mozdulatsorokat a futballpályán. Jelen sorok írója nem tartozik ebbe a körbe, sokkal jobban kedveli a rakkolós, gyors, kemény belépős, de mégis úriemberi focit. Ám ez már gusztus dolga.
