Facebook + bulvár = ♥ ?

Sokszor és sokféleképpen megírták már, hogy a Facebook a gyorsan elérhető, de felszínes információszerzés felülete. A gyorsaság és a felszínesség azonban nem csak a tájékozódásra, hanem érzelmeink megélésére is ugyanúgy igaz. Külön lájkvadász oldalak működnek csak a szívünkre specializálódva, mi pedig mindent felejtve nyomkodjuk a síró szmájlit a félkarú koldus története alatt… hogy fél perc múlva már ne is emlékezzünk rá. Különben is, a sztori négy éve kering, és tavaly óta tudjuk, hogy kamu. Sebaj! Már van dühös like is.

A lájk-ikon az együttérzés jele – elég csak ráklikkelni, és jó ember vagy. És ami a lényeg: ezt mások is látják, mi magunk pedig megnyugszunk tőle, jólesik. Pontosan tudják ezt bizonyos facebookos oldalak is, akik ráadásul ebből külön műfajt létrehozva egészen jól meg tudnak élni. Az ő hasznukhoz vezető út pedig a szívünkön át vezet, melyet a legkönnyebben a különböző megható történeteken keresztül érhetnek el.

Szívbemarkoló sztorik és felháborító ÜGYEK

A Facebook telis tele van ezekkel a rövid, gyorsan fogyasztható történetekkel, amelyeknek egy része azonban vagy több éves már, vagy egyszerűen nem igaz. Nyilván van sok igaz eset is, de inkább azt tapasztalom, hogy az emberek nagy része képtelen (vagy nem akar) különbséget tenni a valódi és az ordítóan kamu/ezer éves esetek között. Bár, igazából talán nem is érdekli őket. Az emberek ugyanis elsősorban sztorikat akarnak. Persze csak rövideket: a szánkba vesszük, megforgatjuk, majd kiköpjük, mint a rossz lőrét, és görgetünk tovább. Sztorikat akarnak – meghatóakat, keserűeket, vidámakat, szomorúakat –, hiszen ez egy online szappanopera végtelen sok epizóddal. Itt nincsenek állandó szereplők, színészek, vannak ellenben hús-vér (?) emberek: évtizedek után újra egymásra találó szerelmespárok, könnyfakasztó leánykérések, ritka betegségek (csodálatos gyógyulások!), mindennapi hősök, találékony kisemberek. Rácsodálkozunk, elpityeredünk, erőt merítünk – lájkolunk, és a hirdető boldog.

Az Ablak – Zsiráf nevű oldal például valójában a Lemon nevű magazinhoz tartozik, és egyetlen célja, hogy a netről összekukázott, máshonnan kritika nélkül átvett népszerű tartalmakkal új olvasókat vonzzon be a saját honlapjára. Az oldalnak van persze saját név alatt futó Facebook-oldala is, és érdekes módon ott hasonló pluszanyagok nincsenek, csak a honlap saját cikkei. Más kérdés, hogy magán a honlapon is elsősorban ilyen jellegű, átvett/átírt (vagy legalábbis azoknak tűnő) tartalmak találhatóak, miközben az impresszumban – ahol egyetlen név sem található – szigorú felhasználási feltételek vannak feltüntetve ezekkel kapcsolatban. Az Ablak-Zsiráf korábban a VS.hu partnere is volt, a működési modell pedig egyszerű: annak a cikkeit posztolja az adminisztrátor, aki többet fizet. Most épp a Lemon hajlandó áttételes reklámra költeni az Ablak-Zsiráfnál.
Az egészben persze semmi meglepő nincs, egy ilyen kamu mágnesoldal üzemeltetése manapság bevett online marketingfogásnak számít, csak akkor ne lepődjünk meg, ha egy-egy újra felböfögött lájkvadász sztori már sok-sok éves, hiszen ez valójában mindegy, az igényesség nem cél, csak jöjjön a kattintás!

A szívbemarkoló történetek mellett a másik legjellemzőbb bejegyzés-csoport azok az aktuális hírek, amiken lehet közösen dühöngeni. A hírek, amik akárhány oldalon jelennek is meg, sokadszorra is tudunk rajtuk szörnyülködni, itt lehet köpködni, utálkozni. Merthogy ezek is mi vagyunk, ezeket az érzelmeket is le kell vezetni valahol. És mégiscsak élvezetesebb, kényelmesebb, de legfőképp gyorsabb a fotelből anyázni, mint kimenni egy bűnrossz focimeccsre szotyit köpködve óbégatni, nem igaz? Különben is, a méregdrága, üres stadionok miatt is lehet anyázni. Persze legtöbbször félinformációk alapján tesszük mindezt. Itt, a populizmus pöcegödrének abszolút mélypontján az ilyen oldalak célja ugyanis nem a hiteles tájékoztatás, hanem a minél több reakció, a komment. Ugyan ki anyázna akkor, ha megtudnák, hogy a belvárosi építkezés után kétszer annyi fa lesz ültetve, mint amennyit most kivágtak, ráadásul fele annyi parkoló autó marad, mert lesz új mélygarázs? Biztos, hogy kevesebben. Akkor pedig lájkból is kevesebb jutna, és a hirdető szomorú lenne…

Az I ♥ Magyarország az Ablak Zsiráfnál sokkal őszintébb oldal: „Tartalmaink 60-70%-a közösségi tartalom, ami számunkra legalább annyira értékes, mint amit mi adunk hozzá” – így indítják az egyébként egészen alapos önmeghatározásukat, bizonyítva, hogy azért el lehet adni ezt a műfajt zsákbamacska nélkül is. A magát az első „teljesen a közösségi médiára szabott” portálnak meghatározó bulvármagazin például nemcsak a szerkesztőit nevezi meg, hanem azokat az oldalakat is, akikkel együttműködnek – vagyis gyaníthatóan onnan származnak a honlapra átvett anyagok. Innentől kezdve a dolog egy tisztes blogszemle, amivel minden résztvevő jól jár. Persze velünk sok esetben ugyanazt a szemetet etetik, mint például a Zsiráf, de legalább tudjuk, mivel állunk szemben. Emlékszem persze, hogy itt is volt olyan eset, amikor egy történetről kiderült, hogy kamu az egész, de legalább utána pontosítottak.

Az ilyen posztok első számú terjesztői persze mi magunk vagyunk, ez is nyilvánvaló, és a fentebb példának kiragadott két oldal sem tartozik még a legrosszabb kategóriába. Ezek ugyanis inkább csak újfajta bulvároldalak, lejárt szavatosságú, ám többnyire ártalmatlan tartalmakkal. Nem akarok álszentnek tűnni, mert személy szerint mind a kettőt követem, és bár elég sokszor csak bosszankodom rajtuk, mind a kettőnél láttam már értékes, érdekes tartalmat is, de szerintem azért alapvetően nem ezek vannak túlsúlyban.

Az olyan, főleg napi (kamu)hírek megosztására szakosodott oldalak viszont, mint példul a Titkolt Hírek és a Napi Migráns kifejezetten a gyűlölelet szítják. Ezeknél a honlapoknál már erősen kétséges, hogy pusztán a kattintás (azaz a pénz) a céljuk, vagy esetleg valami más. Ebbe az irányba viszont itt és most én nem szeretnék elmenni, ezt nemrégiben úgyis megtette Lakner Dávid, aki a lehető legalaposabban járta körbe ezt a témát.

Általában nem vagyok túl bizakodó az emberiséggel kapcsolatban, és a tudatos tartalomfogyasztás, a józanészen alapuló értelmezői kritika illúzióját is már régen elengedtem, de azért bízom benne, hogy lassacskán csak fejlődik majd kicsit a világ, ám addig is egy, a mai dátumnak megfelelő (és némiképp idevágó) idézettel zárok: