Nekem Budapest – II. rész, Dél-Buda

Lokálpatrióta sorozatunkban szerzőtársaimmal budapesti lakhelyünket mutatjuk be – kiderül, mitől különleges a kerületük, miért jó (vagy rossz) ott élni. Rögtön a második részben meg is töröm a szabályt – szigorúan véve XI. kerületi vagyok, de nemcsak szigorúan Újbudáról szól ez az írás. Dél-Budáról van szó, Gazdagréttől Kelenvölgyön át majdnem a Várhegyig kalandozom el gondolatban

Ez részben azért is ilyen beszédes bevezető volt, mert nagyon szeretek “kalandozni”, délutánonként pórázzal és kutyával, vagy biciklin, gördeszkán, gyalog, autóval nekiindulni. Elkap a wandelust, és először az ismerős kertesházas utcákon, aztán szintén ismerős, de már nem annyira otthonos panelos részeken, végül idegen, de felfedezésre váró kertes-parkos-susnyás részeken mászkálok. Szeretem ezt a környéket, rengeteg emlék és élmény ide köt, kitámasztókerekes kisbiciklis balesetek és nyálas tizenéves szerelmek is. Emiatt néha a bezzegrégenmindenjobbvolt érzést is felfedezem magamban… hát hiába, öregszem, de azért jó volna a járókeretemet is ezen a környéken rázni dühösen a gördeszkás, kutyasétáltatós felfedezőkre.

Újbudán – mert már eposzi jelzőnk is akad 2011.11.11. óta – az utóbbi pár évben rengeteg dolog megváltozott. A kerület rengeteg áldozatot hozott egész Budapest élhetőbbé tételéért, évekig, majdnem 10 évig közlekedtünk palánkok és ideiglenes villamosmegállók között. (Erről korábban már itt írtam, most meg Óbuda tartja a hátát a fonódóval.) Ma viszont ha körülnézek, tetszik, amit látok, mindenki boldogan veszi birtokba a jobbnál jobb zugokat. Ott van a Kopaszi-gát, ahova messziről, napon parkoltatott kocsitól meg nem riadva jönnek kikapcsolódni sokan, és néha már városi parkhoz képest túlzó strandélet folyik (Dunában fürdés, csurgatós homokvár, seggvájatba tuszkolt gatyás napozás…). De a legjobb hideg tavaszi és őszi estéken: se szúnyog, se tömeg, se rendőr, aki megvágna a nyitott sörért-borért.

De hasonló parkká nőtte ki magát a Bikás is, ahol már-már giccsesen jól érzik magukat az emberek, több játszótér, kutyafuttató kutyajátékokkal, kistó, gördeszkás peremek, padok, asztalok, vécé, teniszpálya, futócsík, gyúrópark, minden, de tényleg minden van, és amit mégsem tudok igazán örömmel venni. Nekem a szánkódomb hiányzik, amit eldózeroltak, a beton ping-pong asztalok és a lebetonozott focipályák, a biciklis ügyességi izé, aminek a tetején mindig aludtak, néha mosakodtak is hajléktalanok, és hiányoznak azok a traktorgumiból összerakott játékok, amik ’96-ban az óvodás szememnek végtelenül menőnek és elérhetetlennek tűntek. Persze ez a hiány csak nosztalgia, szerintem években mérhető időt elücsörögtem egy-egy padon itt, (ha épp volt támlája, azon), és az első, teljes doboz sörömet is itt ittam meg, és megfejtettük a világot a bikákon ülve a Holló című film kapcsán.

Ma ez már elképzelhetetlen, közteresek járkálnak, és már nem is elemlámpával vadásznak a hasonló vandálokra, mert minden zug ki van világítva, minden bokor pontosan metszett, és a kitaposott fűből is gyep lett.  Így múlik el a világ dicsősége, haha, képmutatás lenne nem bevallani, hogy a négyes metró miatt azért nem panaszkodom reggelente…2015-03-06_1425655469

Ez a kétarcúság jellemző erre a részre, itt a Tünde, ahol mindig verekedés volt, amikor arra jártam, de pár sarokkal arrébb elvitelre is mérnek kézműves sört. Ott a Kelenföldi két alujárója, amiknél jobban semmi nem szimbolizálja a kerület két arcát: az egyik a metróba visz jegyautomatákkal és látványpékségekkel kirakva, a másikban néha lemossák a graffitiket a betonfalról, és felhintik fertőtlenítővel a fal mentét. És ha már kétarc: a környék legjobb játszótere a második legforgalmasabb útja mellett van, a bicikliutak felét Nyugaton lehetne mutogatni, a másik felét viszont tűzzel kéne írtani és sóval behintetni a helyét (még sárga felező sincs a gyalogosokkal közös járdán, miközben egy kutyafuttatón vezet át az egész). A Gellért-hegy is sokarcú, a Filozófusok kertje, az óriáscsúszda-park, a kőkutyás játszótér és az ijesztő, bokrok között elszórt padok, üvegszilánkok között szinte hiheteten, hogy egy helyen van.

Az egész környék ilyen, elő-előbukkanó, bájos, rendszerváltáskori lepattantság keveredik azzal a karakán nagyravágyással, hogy új (nem is új a jó megfogalmazás. Másik.) belváros alakuljon ki itt. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk legalább, én legalábbis ízig-vérig a sajátomnak érzem.