Zárva a Szépmű

Rekonstrukciós munkálatok miatt a következő három évben zárva lesz a talán legnépszerűbb budapesti múzeum. A záró programokat a február 14-15-ei hétvégén tartották, többek között koncertekkel, filmvetítésekkel, éjfélig tartó nyitvatartással és egy hatalmas bulival. Az utolsó napon mi is ott jártunk, megnéztük a Rembrandt nevével fémjelzett, utolsó nagy időszaki kiállítást és a II. világháború óta nem látogatható Román Csarnokot is.

Egyértelmű volt, hogy még a felújítás előtt el kell mennem a Szépművészetibe, hiszen ki tudja, hol leszünk három év múlva, és bár az állandó kiállítást is jó lett volna újra megnézni, végül csak a mindig halasztgatott Rembrandtra vettem jegyet. Arra is inkább online, mivel megriasztottak a fotók az utóbbi pár hétvégén a Hősök terén kacskaringózó, múzeumi belépésre áhítozókról. A várakozásokkal ellentétben mondjuk ez sem volt egyszerű, ugyanis a rendszer szerint hiába volt több idősávban is elérhető jegy még, nekem nem mindegyikben engedte a vásárlást – viszont már azon is látszott, hogy milyen sokan voltunk, akik az utolsó pillanatban kaptunk észbe, hogy egyik napról a másikra hány online megvásárolható jegy maradt.

Vasárnap este fél 8-kor értem a múzeumhoz, ahol lézengett még a lépcsőkön vagy két tucat ember, de sorokról már rég nem lehetett beszélni. Az ajtón belépve azonban azonnal elragadott a nyüzsgés, ha nem ismertem volna a járást, talán meg is szeppentem volna egy pillanatra. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tele volt az épület. Ekkora diverzitást még sohasem tapasztaltam bent, jó volt látni a mindenféle korú, nemű, nemzetiségű embert. Kár, hogy nagy részük nem volt túl türelmes.

rembrandt.1661

Legalábbis az a pár ember, akikkel egy csoportban lettünk beengedve, már rögtön az automatikusan nyíló ajtóba is belekötöttek. Amikor a kiállításról olvastam, a legtöbb kritika arról szólt, hogy Rembrandt alig van, csak egy csomó alig ismert, egyéb németalföldi festő munkája. Szerintem nem szabad igazságtalannak lenni, hiszen a kiállítás címében eleve benne volt, hogy nem csak a nagy művészt mutatja be, hanem „a holland arany évszázad festészetét”. Márpedig ez a korszak igenis izgalmas és fontos része a művészettörténetnek, arról nem is beszélve, hogy más művészeti ágakat is megihlet a mai napig – gondoljunk csak a brit rendező, Peter Greenaway filmjeire (aki egyébként készített is egy filmet Rembrandtról, Martin Freemannel a főszerepben). Tény és való, a Rembrandttól kiállított képek inkább a zsenialitásához vezető utat mutatták be, mint ennek az útnak az eredményeit, de így is találkozhattunk több híres önarcképével is.

Viszont igazi gyöngyszemeket fedezhetett fel magának az, aki csak felületesen ismeri a németalföldi festészetet és csak a leghíresebb neveket tudja felsorolni. És szerencsére azt tapasztaltam, hogy mindenki talált valamit, amit szeretett volna hosszútávon megőrizni, mert sokakat láttam a telefonjukba jegyzetelni, valamint egy hajlott hátú nénike egy alig féltenyérnyi jegyzettömbbe véste fel a festmények adatait – mosolyogva. Nekem különösen tetszettek Willem van de Velde alkotásai, amik a tengeri tájképekre és –csatajelenetekre specializálódtak. Matthias Stom képein a fény kezelése volt különösen érdekes, látszott rajtuk, hogy a festő sok időt töltött olasz művészek között, valamint egy kicsit előreutalt a Rembrandttól ismert fénykezelésre is.

vandevelde

A tromp-l’oeil mesterének, Samuel van Hoogstratennek egy képe például annyira lenyűgözött egy párt, hogy posztvalentin-napi romantikázásuk helyszínéül ezt a festményt választották, a többi ember legnagyobb örömére. Itt azért szeretném megjegyezni, hogy semmi bajom az ölelkezve-csókolózva közlekedő kultúrafogyasztókkal, pusztán jó volna, ha néha szétnéznének és látnák, hogy éppen hány száz ember torlódott fel mögöttük. A párok mellett egyébként több család is jelen volt a kiállításon, kedvencem a francia tizenéves lány volt, aki a kisöccsének próbálta az angol és magyar nyelvű feliratokból kihámozni a lényeget. Persze baráti társaságokat is láttam, az egyiknél pedig még számomra is zavaró volt, hogy az önjelölt túravezető milyen ellentmondásosan igyekszik bemutatni a látottakat a többiek számára.

Tromp-l'oeil_Still-Life_1664_Hoogstraeten

Na de térjünk vissza a kiállításhoz! Igazán jó ötlet volt, hogy olyan tárgyakat is vitrinbe raktak, amik újdonságot jelentettek a kor csendéletein, zsánerképein. Például egy Nautilus kelyhet, amit egy hatalmas tengeri csiga házából készített el egy ügyes kezű ötvös mester. Ennek a tengeri csillagnak a jelenléte utal a kor gazdasági és földrajzi változásaira, a gyarmatosításokra, a meghódított óceánokra. Személyes kedvenceim a hatalmas, méteres átmérőjű föld- és éggömbök voltak, amik Willem Blaeu térképész munkái voltak. Ezek a gömbök harangozták be a három jelenlévő Vermeer-kép közül a két párban állót, a geográfust és az asztronómust ábrázoló festményeket, amiket akár a kor szimbólumainak is tekinthetünk. Innen már csak pár kanyar volt a kiállítótérből, és az utat Cuyp és Avercamp csodálatos tájképei és állatábrázolási kísérték.

Most jött csak az igazi csoda. Miután leraboltam a büfé süteménykészletét, a zenés előadást megkerülve én is belestem a 70 éve zárt Román Csarnokba. Ugyan csak egy elkerített részben járkálhattunk, a lenyűgözően gazdagon festett mennyezet így is ámulatba ejtett (bevallom, a hatást fokozta a kinti csarnokból behallatszó éneklés). A sérült mennyezetű termet tulajdonképpen raktárként használták az utóbbi évtizedekben, de ha minden igaz, 2018-ban mindent az eredeti pompájában láthatunk viszont.

[vimeo 119746244 w=500 h=281]

IDŐKAPSZULA – A ROMÁN CSARNOK from Szépművészeti Múzeum on Vimeo.