A türhő pesti színházba megy

Ó jaj. Most jön majd az a rész, hogy én vagyok a kultúrsznob, aki megnézett egy musicalt, és már egyből etikettre tanítja a jónépet. Pedig a francokat.

Illetve tanítanám, de helyette inkább – jó magyar mentalitás szerint, elégedetlenkedek egy kicsit. Sőt, egyenesen fel vagyok háborodva, meg vagyok rökönyödve, és ki vagyok kelve magamból. Pedig csak színházba mentem.

Kedd este, 7 óra, Váci utca, Pesti Színház, a Dzsungel Könyve pedig harmadszorra is pont ugyanolyan hidegrázós élmény volt, mint elsőre. És akkor ennyit a színházba járás élmény részéről.
Teltház, a nézők kb. fele gyerek – mesedarab lévén persze, ez várható volt, és én balga, elfoglalva a karzati székemet, örömmel konstatáltam is, hogy nincs elveszve minden gyermeknevelés terén, hiszen színházba viszik a kicsiket. Elég hamar rájöttem, hogy bár ne tennék.

Itt szeretnék egy gondolat erejéig kitérni egy elég nyomasztó tényre: a saját korosztályomban látom, hallom és tapasztalom, hogy milyen sokan nem szeretik a gyerekeket. Lányok, NŐK, akik már abban a korban vannak, amikor lassan jeleznie kéne annak a bizonyos biológiai vekkernek, hogy hahó, megértél, vágyhatsz gyerekre, akard babusgatni, nevelgetni, szeretgetni. Hát, ők kimondottan utálják a gyerekeket, és akkor este utáltam én is.

Mert a család, aki előttem ült, minden okot megadott rá, hogy így érezzek. Két kisgyerek, ránézésre 4 és 6 évesek lehettek, végig gyerekeskedték az előadást. A kisebb folyamatosan üvöltött: „Apa, az mi?”, „Anya, az kicsoda?”, a másik pedig percenkét állt fel, mászott fel a székre, izgett-mozgott. Az idegszálaimon táncoltak. Persze, nem az ő hibájuk. És itt a válasz a kérdésre, hogy miért nem csörög az a fránya ős-ösztönökkel beprogramozott óra: mert nem a gyereket nem szeretem, hanem a szüleit. A drága mamát, aki nem veszi a fáradtságot megnevelni a porontyát, meg a kedves papát, aki a sörözőben büszkén regéli a haveroknak, hogy a fia focizni jár. Meg elviszik őket a színházba, és ezzel ki is váltották az év anyja/apja díjat, ahogy Bagira kiváltotta egy bivalyért Mauglit.

Persze, vannak a már szinte pacifistának mondható new-age gyereknevelési elveket (el)követő szülők, akik szerint igenis hagyni kell, hogy szabályok nélkül nőjön fel, és ha rosszalkodni akar, akkor tegye, ettől gyerek a gyerek. Saját tapasztalatból mondom, le lehet élni egy komplett gyerekkort úgy is, ha megtanítják viselkedni. Kezdve azzal, hogy nem hiszem, hogy a szociális világképe nagyobb sérülést szenved, ha rászólnak, hogy ne üvöltözzön torka szakadtából a buszon, ne dobálja szét a narancsot a boltban, vagy, példának okáért, ne másszon fel az ülésre a színházban. Egyébként, szerintetek 4 évesen nem korai ez a színházasdi? Ő nem fog rá emlékezni, viszont mindenki más igen.

A videóban szereplő srácnak ugyan már eső után köpönyeg, de remek módot láthatunk a gyermeki hiszti biztos elkerülésére.. 🙂 

De hogy ne tűnjek egy megkeseredett, koravén, házsártos, macskákat tartó öregasszonynak, nem csak a kiskorúakkal volt ám baj.

Mélyen tisztelt, lassan nyugdíjas korba lépő, érett Hölgyeim, Dámák! Engedtessék meg szóvá tennem, hogy a márványlépcsőn lefelé jövet, teltház és gyerek-tumultus közepette nem túl elegáns ám a tank módjára nyomulás. És attól, hogy Kegyed úgy érzi, már mindent megtehet, még nem biztos, hogy meg is kell. Hivatkoznék itt kedves barátom, Dani egy korábbi cikkére, a közlekedéskultúráról.

Igenis tisztelem a szép korúakat, mert csodálatos tapasztalatokat adhatnak át, de sokszor ehelyett inkább szörnyűeket szerzek magamtól, róluk. Mert én is fel szeretnék férni a buszra, én is sietek valahova. Persze, nem a piacra, az én munkába érésem természetesen kevésbé fontos, mint a friss tojás beszerzése, de mit tegyek, nekem még más élvez prioritást, minden hétfő reggel. És a lábfejemen áthaladó gurulós kocsi érzése sem hiányzik, ha egy napig nem mozdulok ki a lakásból. Viszont őszinte csodálattal tölt el, ahogy egy hipermarket teljes polcsorát el tudják foglalni egyedül.  És a sorban is előre kell őket engedni, miközben a márványlépcsőn egyensúlyozva próbálok kerülgetni egy rakat futkározó kisiskolást, csak tessen szíves megvárni, míg észreveszem mélyen tisztelt érkezését!

Oh, és még egy aprócska észrevételt, ha szabad lenne tennem, a kabát! Amikor kifelé ömlik a tömeg a kijáraton, és a rendezett sor fogalmától megfosztottan, csürhe módjára nyomul, akkor ott, az ajtó előtt másfél lépésre… Pont nem öltözködni kellene. Ilyenkor valahogy kifordul a sarkából a világ, és a fiatalok kezdenek megjegyzéseket tenni az öregek helyes viselkedéséről.

Idős hölgy bevásárolni készül

Kilépvén a színházból, kicsit úgy éreztem magam, mint a jelképpé vált maszkjai: sírok is, meg nevetek is, hiszen – ahogy azt nekem még tanította Anyám, csinibe vágtam magam és vásároltam pár óra kultúrát, illedelmesen és kikapcsolt telefonnal élveztem (próbáltam) az előadást. Ugyanakkor magamon kívülre kerültem, és csak szerettem volna odasomfordálni valaki háta mögé, megkocogtatni a vállát, és a fülébe súgni: Bezzeg az én időmben… Nem voltak ilyen türhők a felnőttek.